Fábián Judit versei

Szavak 

Otthonról hazafelé este hétkor,
mennem kell, gyorsan hazaűz a tél
szüleimtől; kinn gallynak mormol a szél,
benn anyám mond egy sztorit a múltról.

Áttetsző, kis tálkába ételt készít,
és fagyálló szavakat az útra,
a Jég közben a Körös vizét sújtja,
s a hó lassan tájlelket fehérít.

Kint árnyékomat koptatja a hideg
a lámpafényben, s az égő is rideg,
de anyám minden szava fényes fáklya.

Olvadást hoznak jókedélyű szavak,
utat törnek s az aszfalt is szabad,
Útravalóm: anyai lélek lángja.

Vonatfülkében

Reflektorfénybe került, milliónyi
levegőben poroszkáló porszem
a vonatfülkében
Nap-lupé növeli ijesztőre őket,
a három alvó utas nyitott szájába tévednek lustán, 
horkolással hintáznak.
A mindenhová beférkőző orrfacsaró vécébűz
az utazók álmában vájkál, alvó arcokat torzít.
Cipőket paskol ütemesen
 a szemetesből kiborult pillepalack-halmaz,
talpak szívnak be kiöntött kávé-maradékot.
Egy-egy kéz görcsösen szorítja
 a kézmosóvizet helyettesítő 
nedves törlőkendőt.
Fékcsikorgás vágja el az álmokat,
az utasok ébredeznek,
arcukon mosoly:
„Ce frumos, e soare!..”
„Milyen szép, süt a nap!...”

Szemhalál

Szembogár-szédítő napi zsongás,
szemgolyó – gályarabja a mának.
Napfény sem simogat,
vaderejű, vakító, sunyi sugárzás,
hátba-SZEMBE-támad.
Látást poluáló fűfavirág,
műzöldség, gyümölcsóriás,
tévében a hírek,
szemet szennyező pimasz porszemek –
szolgái a betonrengetegnek.
Retinabalzsamkeresés félvakon,
egy tarkamacska bársony-szőrén
pihen meg a tekintet,
ablakon kinézve 
egy kórházi ágyról. 

Csokoládé

Ősszel lépek tovább,
nélküled, télbe,
lassú vérkeringésemben:
csokoládé – helyetted.
Drogként felszívódva
barnasága koraszülött éjbe oldódik,
émelyíti azt.
Csömörlötten okád le az éj,
az édes kényszerűsége 
feketébbé teszi.

Télből lépek tovább a Jégtelenbe,
a túlgondolkodás forró szirup,
számat szikkasztja a magány-méz,
sírásom elől fut
az egyre rövidebb éjszaka.
Nyári nappalok serpenyőjében:
karamellizálódott vágy.