Ilyés András Zsolt versei

Maradok

Nem vágyom kastélyba, sokablakú toronyba, mert sárkánnyá válnék benne,
maradok szerencsét próbáló, legnagyobb fiúnak, szerény lakocskában,
nem kérem a világnak semennyi aranyát, csak pár lelkének mosolyát,
a tornácból nézhessük unokák hadát, amint leszedik az érett gyümölcsöket.
Maradok az ezerszínű, illatos Kasztán, gyógyfüvet gyűjteni a téli szendergésre,
kihasalni kertünk gyepére és Rejtőt, Örkényt, Karinthyt olvasni.
Maradok kapuk elejét seperni hűs reggeleken, csordahajtás után,
gombászni indulni és az erdő alatt játszó bocsokra lesni,
szobacsöndben hallgatni a kert alján futó patak csacska csobogását,
partjáról bámulni a szélébe merészkedő, napfényben fürdőző halakat, 
kavicsot ejtve közéjük, játékosan szétúsznak, majd visszafordulnak.
Mehetnének nagy vizekbe, de maradnak!

Maradok a völgyben, házunk küszöbén,
karmestert játszani madár és tücsök versenykoncerteken,
gyerekkori emlékek összefont fonalát előhúzni egy kipukkadt labdából:
megfaricskált töklámpák, tücsökcsalogatás és kirabolt szarkafészkek. 
Mogyorófa íjakkal harcoltunk éjjelekig a láthatatlan ellenséggel.
(Nem láttuk őket, de attól ott voltak! És maradtak!) 
Másnap egymást faggattuk: „Mit hoztál Rómából, haver?”
 De délutánra bevallottam, hogy valójában „Amerikából jöttem…”
Szerencsepróbám áldások kísérték, maradtam májust ünnepelni,
 kétszer is apa lettem Anyák Napjára… anyám napjára.
Minden reggel ajándékként bontom ki a mát.


Maradok apját sirató legnagyobb fiúnak, kiálló testvérnek, 
őszinte a barátnak, kevés az irigynek.
Maradok a hegyen, szélnek engedve vissza-vissza sodródó félelmeim:
hogy kezdetben volt az Isten és volt a Föld…
Most itt vagyok én, de nem látom Istent, csak a földet elburjánozni.

Én már nem hiszek a szememnek, ha a szívem ellene súg.
Maradok itthon, amíg Atyám elküldi otthonom kulcsát.
Csak addig…
maradok…
halandó.

Árnyékfedél 

Miért lenne bármi is muszáj, ha semmi nem biztos?
Félünk attól, amit teremtettünk… 
Isten háta mögött, 
amíg épp szundikált, belefáradva a fölöttünk való őrködésbe,
hogy folyton terelnie kell bennünket a szabad legelők felé.
A tiltott gyümölcs kísértő íze még  mindig elfordít, 
jobb ma egy átfutó bizsergés, mint holnap a holnapután.
Szerzői jogot sértesz! Nem lehetsz alkotó, ha te magad vagy az alkotás,
Isten a művész, az ember csak utánoz, a maradékból választhat Anyagot.
Amikor a földobott kő visszahull… neveletlen fejedre, 
az nemcsak gravitáció, hanem atyai szigor:
     A kő marad! S te is ember a helyeden!

Vakon érkezünk, majd rettegjük a ködöt és a villámok füstjét,
kívánjuk a Fényt, mégis a sötétben halmozunk értelmet,
világtalanul akarjuk tapsra állítani a Napot, 
hogy csak akkor… csak azoknak…
de, nemcsak akkor… nemcsak azoknak…
hanem minden hajnalban, napsugarakban.
     A glóriákat nem a földön osszák!

Kapanyélből vándorbot

Papíralapú mosoly 
 kényszerből bájos,
érzelmetlen érték,
 mulandó és baljós,
fékezhetetlenek
 a rossz harcmezőkre menők,
sehonnai bitangok, 
vagy nemzetet mentők.
Könnyáztatta családi portrék
 és sovány fohászok,
se Isten, se haza,
csak világlátott poggyászok. 

Nemek csataterén
 vajúdik a teremtés,
várjuk mi lesz holnap:
keresztelő vagy temetés ?
Kiszikkadt már e földből
 a (h)ősi vér és verejték,
kardokat, láncokat,
júdáspénzzé verették.
Piacra kínált szívek
és vérző donorok,
sorra tévedünk el
a nézőpontokon.

Dunáról, Tiszáról, Oltról
 kesergőjét fújja a szél, 
parlagok porával takarja 
nyomaikat szanaszét.
Ne kövess könnyű zsoldot,
maradni bátorkodj,
ne legyen vesztedre:
kapanyélből vándorbot.


Keresztútnál

Azt hiszed álmaidhoz felnőttél,
pedig leírtak már félkörnél,
az eget akarod, de minek a vértezet,
ha csak a felhőkig ér kezed.

Az aranyhalat visszadobnád?
Inkább díszítse fénytelen koronád,
s parancsod állja, szálkáit tépnéd,
csak immár pókerezhess Istenéknél.

Poklokat fednek a mélyülő zsebek,
benne mámoros lelkiismeretek,
tátongnak, mint teljesen kirabolt
hamismúltú  italbolt.

Minden, ami új, a gyereknek élmény,
ne kendőzd, adj, ha kér még!
Idegenülhet a kísértő hajlam?
Tiszta maradhat a sejtelmes hajnal?

Minden, ami múlik, a felnőttnek tapasztalat,
aki roggyant álmokból tapaszt falat, 
túl békülékeny, hogy áthágjon  rajta.
Megalkuszik!  Ő is így akarta!?

Álhatalmak versenye aggaszt tán?
A küszöbig kitántorgó aggastyán
nézi a napot. A lemenőt.
Az ígéret útjára gyűjtene erőt.