Fekete Vince versciklusa

KIZÖKKENT IDŐ

Sz. L. levele K. E-nek, W. S. fordítása közben

„Nem fejtem a csillagok titkait,
nem kémlelek sem földet, sem eget;
mit érdekelne, mi új, s mi avítt,
jövő vagy múlt, a lehet, nem lehet?
Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok,
s amíg Veled, némán áll az idő,
s egy kurta óra sokkalta nagyobb,
mint a hiány, mi belőle kinő. – 
Pedig az óra, s a perc is: „lopott”,
s aztán fullasztó hetek, hónapok,
bő lakomákra ínséges torok
jönnek, míg megint újra felragyogsz;
     s a titkunk a csillagok titka lesz:
     kié vagy, tőlem mindig visszavesz.”

ADVENT

Ülnek a taxiban, és gurulnak végig a félig
     befagyott tó mellett, körben azokkal a 
sziporkázó, téli fényekkel, és megérkeznek  
     a házuk elé; fizetnek, majd elgyalogolnak 
a szomszédos üzletbe néhány apróságot 
     még megvásárolni; visszafelé jövet aztán
otthagyják – a mobilőrök  mellett, a kapun 
     olyan magától értetődően  és olyan lazán
lépve be együtt, mintha a világ legtermészetesebb 
     dolga volna – a lépcsőház előterében, egy 
bicikli kosarában, a kis szatyorban az üzletben 
     vásárolt apróságokat, a vacsora kellékeit, 
és nekivágnak az éjszakának, csupán egy 
     séta erejéig még, a tó partján csúszkálva, kézen 
fogva, mialatt valami szédületes körözésben
     forognak körülöttük, mintha csak körhintán 
ülnének, a fák, a fények, a nagyvárosi éjszaka 
     villódzó fényei, az autók lámpái; majd a 
hidegtől és a boldogságtól kipirultan leintenek 
     az út szélén, szinte egy óra sétálás után
megint egy taxit; perceken belül bekanyarodnak 
     az utcába, ahol vár rájuk már az a lakás, és az 
a bicikli, a kosarában az ott hagyott dolgaikkal…
 
És vár rájuk, és előttük van még  az egész 
     éjszaka, valami erőssel, palack vörösborral, és
 gyertyafénnyel, adventi,  pislákoló fényességgel, 
     kintről, a nappali ablakán jobbról és balról 
beszüremkedő sárgás lámpafényekkel, és az egyik 
     percről a másikra elővarázsolt vacsorával abban 
a szinte végtelenített, összehangolt pillanatban, 
     amikor azt érzi, hogy nekik valahol, valamikor, 
talán egy másik életükben találkozniuk még 
     megadatott; két emberi test, két didergő lélek,  
adventi várakozás, új évezred, adventi fények… 

VISSZAÚT

A nap már jócskán lebukott. Csak az alkony 
párállt a dombok mögött sárgán. Ősz volt. Völgy, 
erdő, és a fák. S a falu felől, mint egy nagy íves 
kapu, ragyogott fel a távol, mint a márvány.

Aztán lassan feljött a hold is. Nem fénylett, de nagy 
volt és vörös. Mint aki kiábrándult az örökkévalóságból, 
úgy nézte a hegyet;  valamikor a legnagyobb volt, most 
kicsinek, öregnek, roskadtnak tűnt; lapos volt, 
és körkörös.

Mit is várhatott volna vajon ettől a naptól? Csodát, 
varázslatot? Hogy amikor a kert aljára, a patakig 
leér, ismerős zúgás jön vele szembe, a fák hangja, és 
egy egykori illat, hajdani virágoké rebben eléje a part 
mentén.

Úgy bandukolt a kihalt utcákon végig, mintha akkor,
együtt. Pedig a novemberi éjben senki, sehol. Kutak, 
patakok fölé hajoltak ketten, és nézték a vizet. Aztán 
megmerítették a kezüket. Hideg van, mondták. Igen. 
Nagyon hideg.

AHOL HIÁBA

Előbb csak a levelek ritkulnak meg, csak
Egy-egy levél között lesznek nagyobb és
Nagyobb szünetek, előbb csak a levelek,
Majd az üzenetek is kimaradnak fokozatosan,
Miután elmaradnak a mindennapi beszélgetések,
Aztán a távolsággal együtt, a több óra
Eltéréssel együtt összezavarodik minden,
Hogy mikor volt nappal és mikor éjszaka,
S mikor érhették volna utol egymást az éterben…

A napok jönnek-mennek, elszaladnak 
Aztán a hetek, hónapok is, az elején még 
Oly nagyon várt találkák, az oly nagy 
Körültekintést, egyeztetést kívánó ilyen-
Olyan időközönkénti találkozások is elmaradnak 
A nagyon-nagyon messziről egymás felé tartók
Között hol ezért, hol azért, aztán már az 
Emlékek is kezdenek lassacskán megfakulni,
Elmosódni kezd a vállak íve, az arc képe, a 
Mosoly, elsuhan a hang az ájerben valahová…

Hosszú hónapok múlva tudja csak meg, hogy
Az élet egyre mélyebb nagyvilági erdejében,
A világ egy másik, végtelenen túli felében
Hogyan is és miként is volt, van, hogy éppen
Mit csinált, merre járt, mivel töltötte idejét
Az utóbbi egy-két-három hétben, hónapban,
S ha változott, hát mi volt, ami azóta nagyon
Jelentősen a most már külön életében, csak egy-
Egy ritka levélből, egy-egy sebet feltépő, kósza
Esemesből, aprócska, finom jelzésből csupán…

CTRL, ALT, SHIFT, DELETE

Megszokni már hogy is lehet vajon?
Csak téblábol, tesz-vesz az udvaron, 
mint akinek valami fontos dolga van, 
pedig nem lesz semmi, csak hogy 
elfoglalja, lekösse magát, hogy terelődjön 
a figyelem, a figyelme el, el, onnan el…

Ősz lesz akkor, épp muratúrát tesz el,
nézi a kertet, besétál véges-végig
az ösvényen, érnek az almák, kékül
a szilva, be kell takarítani lassan
mindent, majd kihordani a karókat a
paradicsomok, a fuszulyka mellől,
keresi az ösvényen a hegyes cipősarkak  
puha földben hagyott nyomait, 
már nincsenek sehol, mint ahogy 
eltűntek a csizmái negatívjai is
tavasszal a hóval együtt a pázsitról.

Becsukja maga mögött a kertkaput, 
látja, kiszáradt a fű is az udvaron, 
s arra gondol, amit egyszer, álmában 
egy pólón látott valahol: ctrl, alt, shift, 
delete. Hogy ennyi, s ami volt, az mint 
egy kiemelt nagybetű, eltűnik, kitörlődik.
Csak a fehér monitor lesz már. Delete. 

A TÁVOLODÓ…

A gyümölcsökben még arany nap kering,
De díszei már hullnak lassan a kertnek,
Tarlott bokrok, száradt kórók, röpülő,
Lebegő ökörnyálak, s a pirosodó almák
Mellett már rozsdásan virítnak a sárga,
Barna, rózsaszín, rőt- és aranyszínű levelek. 

Ó, balzsamos nyári illatok, virágoktól
Terhes, rózsás kicsi kertek, zengedező 
Zephyr, messzire tovaillant symphonia!
A füzes komor fái alatt, a völgyben, a 
Malomárok elvadult bozótjain, kusza
Növényein néma homály borong…

Akár a dombokon szemben, a kiégett
Oldalak, felperzselt kaszálók tikkadt
Terein, a hegy boltozatán is sötétkék
Ködök ülnek, tarló közt fúj a szél a
Mezőn, s a pásztorok a legelőkről a 
Nyájakkal a komor földekre jönnek,

Hol nemrég még madarak víg dala
Hallott, s most minden oly szomorú s
Kiholt. Ó, a szárnyas idő hogy elrepül!
Tesznek-vesznek az emberek a kertben,
A mezőkön, a szántóföldeken, kint a
Gyümölcsösökben, behordnak, gyűjtnek

Télire, s úgy hagyják pihenni tavaszig
A földet. Teszek-veszek én is a kertben,
Az udvaron, karókat tépkedek a földből,
Paradicsom, uborka, tök elszáradt inait
Gyűjtöm, holt virágok barna tetemeit
Hordom halomba, mindent, mi lassan

Elenyész, pedig alig észleltük nektárját,
Zsenge virágját ajkunkkal alig illettük,
S még alig virult ki frissen, színesen, tarkán, 
Illatozva, és máris átadja magát a földnek.
Ó, a szárnyas idő! S tűnő szárnya! 
S minden míve!  S minden az ég alatt! 

SZÁRNYVONAL

Amikor még mindent sikerült csodálatosnak
találnunk. Még minden volt, és minden még 
feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a
fény. És nemcsak a réseken át. Aztán, mint a 
puzzle-játék részei, amikor végül kirakódnak, 
úgy állt össze, egyetlen nagy egésszé a világ. 
És az, ami ebben a történetben az én időm, az 
én terem volt. Szárnyvonal: az voltam neked. 

A fő vonalaktól, csomópontoktól távol. Világ
végén aprócska vicinális, fapados vonat. Olcsó
jegy, minimális komfort, de mégis jó. El lehet
jutni vele, igaz, csak zötykölődve, és ha nem 
siet az ember, oda, ahová különben egynegyed
idő alatt stoppal, autóval, taxival. De olvasni lehet
közben, nézelődni, ahogy tízpercenként megáll, 
s nekilódul a mezőnek, a hegyek alatt, félkaréjban.

A kalauz leszáll, előrebaktat, vizet iszik, majd a
a vonat elején felugrik újra a lépcsőre. Nyirkos, 
petróleummal felmosott padló színe van az égnek 
és a földnek. Csak a menetidő, az állomások
órái jelzik, hogy reggel, vagy éppen  este van.
Nagy kopár várótermek, várakozások a szutykos
mozaikkockákon. Zizegő sürgönydrótok, rajtuk
csillogó zúzmara a hír. Az alsó lépcsőn a növekvő
sebesség, ahogy egybemossa a talpfaközöket.

Minden állomáson föltápászkodik és álmosan a
lépcsőhöz botorkál egy-egy utas, aztán leszáll.
Elöl újra nekirugaszkodik a mozdony, rándul és
elindul. Mint a hulló falevelek, zizzennek a szavak. 
Utasoké. Arcuk fáradt, szomorú, egymáshoz hasonló. 
Elnyúlt testük mintha lebegne, s nem érzékelné a 
vonatzötyögést. Amikor fékez, a léptük meg-meginog, 
ahogy a folyosón igyekeznek az ajtó felé.

Léghuzat örvénylik az utolsó kocsi mögött.
A szél a szemembe borzolja a hajam.