Benő Attila versei

A fák napja

(Bertha Zoltánnak, váradi beszélgetéseinkre gondolva)

A hosszú aszályban a megmaradt fák is

végleg kiszáradtak, és csak egy platánfa

maradt élve egy ház kavicsos udvarán.

 

A fa vén ágain nem sarjadt már levél.

A kérge szürkében, sötétlőn komorlott.

Olyannak látszott így, akár egy védtelen,

vértelen harcos az ellenség körében.

A fák ünnepére jelszókat aggattak

száraz ágaira, szalaggal  színezve.

Díszül egy kitömött madarat helyeztek 

legalsó ágára: egy régvolt cinegét,

mert a madarak is igen megritkultak.

 

Jeles meghívottak beszédet tartottak.

„A fák megmentése mindig szívügyünk volt”

– szólt a Világtanács egyik vezetője, 

és megígérte, hogy lesz majd alapítvány

a  legutolsó fa életét megóvni.

A World Robot Technic helyi intézője

komoly pénzösszeget ajánlott e célra.

 

Szeles volt az idő. A fa vén ágai

recsegve, ropogva hajlongtak a szélben.

 

(tünékeny látvány)

Fénylő színezékben 

tűnő látvány lódít.

Belső látás, vezess

képtől a valóig;

mámor és káprázat 

helyett adj valódit.

 

Add látnunk világot

műkeretek nélkül,

hogy fölöttünk az ég 

végtelenbe kékül,

hogy minden ködhatár

oszladozik végül.

 

Emeltessen föl a

lehajtott tekintet

látni: mi tűnőben,

újra megérinthet;

hogy éljük elásott,

félt életeinket.

 

(A fényképésznél)

Mielőtt villanna a vaku,

megigazítanád az arcod.

 

Lehámlott rólad a gyerekkor,

mint kígyó bőre. 

Most keserű levekben

cserzett bőrruhát viselsz.

 

Átlátszó, törékeny páncélzat. 

Alatta takargatni való:

izzó foltok, maradandó karcolások.

 

„Mosolyogni kérem!” 

A fénykép csak úgy lesz jól sikerült.