Benő Attila versei
A fák napja
(Bertha Zoltánnak, váradi beszélgetéseinkre gondolva)
A hosszú aszályban a megmaradt fák is
végleg kiszáradtak, és csak egy platánfa
maradt élve egy ház kavicsos udvarán.
A fa vén ágain nem sarjadt már levél.
A kérge szürkében, sötétlőn komorlott.
Olyannak látszott így, akár egy védtelen,
vértelen harcos az ellenség körében.
A fák ünnepére jelszókat aggattak
száraz ágaira, szalaggal színezve.
Díszül egy kitömött madarat helyeztek
legalsó ágára: egy régvolt cinegét,
mert a madarak is igen megritkultak.
Jeles meghívottak beszédet tartottak.
„A fák megmentése mindig szívügyünk volt”
– szólt a Világtanács egyik vezetője,
és megígérte, hogy lesz majd alapítvány
a legutolsó fa életét megóvni.
A World Robot Technic helyi intézője
komoly pénzösszeget ajánlott e célra.
Szeles volt az idő. A fa vén ágai
recsegve, ropogva hajlongtak a szélben.
(tünékeny látvány)
Fénylő színezékben
tűnő látvány lódít.
Belső látás, vezess
képtől a valóig;
mámor és káprázat
helyett adj valódit.
Add látnunk világot
műkeretek nélkül,
hogy fölöttünk az ég
végtelenbe kékül,
hogy minden ködhatár
oszladozik végül.
Emeltessen föl a
lehajtott tekintet
látni: mi tűnőben,
újra megérinthet;
hogy éljük elásott,
félt életeinket.
(A fényképésznél)
Mielőtt villanna a vaku,
megigazítanád az arcod.
Lehámlott rólad a gyerekkor,
mint kígyó bőre.
Most keserű levekben
cserzett bőrruhát viselsz.
Átlátszó, törékeny páncélzat.
Alatta takargatni való:
izzó foltok, maradandó karcolások.
„Mosolyogni kérem!”
A fénykép csak úgy lesz jól sikerült.