Benő Attila versei

A fák ünnepére jelszókat aggattak

száraz ágaira, szalaggal  színezve.

Díszül egy kitömött madarat helyeztek 

legalsó ágára: egy régvolt cinegét,

mert a madarak is igen megritkultak.

Jeles meghívottak beszédet tartottak.

„A fák megmentése mindig szívügyünk volt”

– szólt a Világtanács egyik vezetője, 

és megígérte, hogy lesz majd alapítvány

a  legutolsó fa életét megóvni.

A World Robot Technic helyi intézője

komoly pénzösszeget ajánlott e célra.

Szeles volt az idő. A fa vén ágai

recsegve, ropogva hajlongtak a szélben.

(tünékeny látvány)

Fénylő színezékben 

tűnő látvány lódít.

Belső látás, vezess

képtől a valóig;

mámor és káprázat 

helyett adj valódit.

Add látnunk világot

műkeretek nélkül,

hogy fölöttünk az ég 

végtelenbe kékül,

hogy minden ködhatár

oszladozik végül.

Emeltessen föl a

lehajtott tekintet

látni: mi tűnőben,

újra megérinthet;

hogy éljük elásott,

félt életeinket.

(A fényképésznél)

Mielőtt villanna a vaku,

megigazítanád az arcod.

Lehámlott rólad a gyerekkor,

mint kígyó bőre. 

Most keserű levekben

cserzett bőrruhát viselsz.

Átlátszó, törékeny páncélzat. 

Alatta takargatni való:

izzó foltok, maradandó karcolások.

„Mosolyogni kérem!” 

A fénykép csak úgy lesz jól sikerült.