Egyed Emese versei

Paian

Hóvirágok Ermenonville
és Versailles ősfái alatt:
Ié paian! Harmadik március:
Muszaiosz sarujában járom
Léthe-locsolta partjaidat, tavasz,
És Eumolposz kendője szememem.
Ié pajan! Ermenonvill’,
Versailles!

Illendő, hogy teremtőd elé állj:
megvalld okát mindeme kóborlásnak.
Varázslat voltál, megtört a varázslat.
Se jó, se rossz: kendő
a szemeken.

Fehér csengettyű: életáldozat:
Álomba űzted, száműzted magad:
hallgatag fák élő törzse közt árnyék.

Ermenonvill’, Versailles már oda van.
Ié paian, ié
Paian.

Egy Shakespeare-sorra

Mily szemet rakott fejembe szerelmem,
kivetíti az álomképeket
a józan ésszel s a világgal szemben
rejtélyes látás, vesztembe vezet;

szenvedélyes, értelmes értetlenség,
kísértőd és játékszered: hagyod;
játékba írtad a megfejtés versét –
felvonásonként élek, meghalok,

ki vagy, a szívem miért fájdítod,
múló ajándék, álmodás, titok,
jelmozdulat: sem hitetlenség, sem hit,

vakságba űzöl: felismerni mertem ,
mily szemet rakott fejembe szerelmem –
ragyogást lássak vagy ne lássak semmit.


Bodos felé, Bodosban

Először csak a virágoskert.
A tornác, fehér orgonák lombja.
Atán a gémeskút. A málnás-
ribiszkés. Hagymák, petrezselymek.
A vörösbélű körte. Nyári
alma, Budai- s eperalma.
Vén diófa-pár koronája.

Hazaváró falu határa.

Templom (ölnyi kőkerítése)
vaskapuja, szent hűvössége,
vörösbársoly-arany igéje,
varrt kalász. S arató koszorúja.

A temető virágos búja.

Bacon felől a napfelkelték.
Ajta (lelkek elnémulása)
Szakosmarton túl Bibarcfalva
s Uzonka gyantás, ködös álma,
nyugatra Barót az erdőn túl,
Ágostonfalva állomása.

Bodos! lélek vigasztalása
hajdani porták ragyogása,
illatos ősfák árnyassága.

Aztán a patak titkossága,
Felszeg és Alszeg két fertálya
templomrepesztő földrengésnek
máig ható intő jajkiáltása.
Szövőszékek és szekérpántok,
útrakelő férfiúálmok,
hazabotorkáló lankadtság,
szívszorító kimondatlanság.

Mintha rejtőznél, Bodos lelkem.
Mintha bivalyok lépte tűntén
holnapod nem is érdekelne,
a pillantás eltévelyedne.

Átkel a vágy a verőfényen.

Hagyj Istenem már hazatérnem.

Hadd barangoljak Tiborc-várnál,
szemléljek szúrós szederágat,
kóstoljak epret erdőszélen,
mosakodjam patak vizében.

Mosakodjam emlék tavában,
nem múló gyermekkor nyarában,
törölközzem kenderből szőttbe,
öltözzem helyi köntösökbe:
kapálóba vagy forgatóba,
a rokonsághoz indulóba,
ünnepélyes frissen vasaltba,
vén kendőbe vagy új kalapba
burkolózzam elfogadásba,
kapaszkodjam néne karjába.

Hadd sírjak sírókkal, nevessek
a nevetőkkel, hadd felejtsek
riasztó időt, rossz meséket,
imádhassam az égi kéket,
hallgassam másokkal a csöndet.
Kapuk fölött is rámköszönnek.

Kapuk fölött beszólok, kérdek.

Jelentése a szívverésnek,
a kiáradó gondolatnak
egy patakvölgyben felragyoghat.
Göncöl kerekei ragyognak.
Nagyanyáim a völgyben s dombon.
Bűneim itt kell kidobolnom.
közhírré tennem fordulásim:
omló kúriák kőfolyásin.
Berci bátyám citromtermése,
Zászósúr bátyám haditette.

Fogságból hazatérő, végleg
nyugvást nem lelő férfiak,
zsémbelő gondos asszonyok.
vesszőfonatok, kőedények.

Gyermeki álmok megidézlek.

Egy szempárba-feledkezés.
kecske: a kerítésig kerget.
Bodri: érzi városi voltomat.
Halat keresünk mart alatt.
Megérintem a nyírfatörzset.
Hallok suttogott szavakat.

Hadd érezzem a sugarat, hadd lássam
a kerékvető köveket,
találgassam a növényneveket:
lednek, kakukkfű, kék iringó,
tearózsa – falra hímezve is.

Lássak malomra, kenderföldre is.

Hadd üldögéljek méhrajzásban,
reggeli fecskecikázásban,
esti csorda-kolompolásban,
reggeli pásztortülkölésben,
esti kapureteszelésben,
feleselő ebek szavában,
széljövendölő égaljában,
megfejthetetlen tücsökszóban.

Papírhajóban.


Egyed Emese: Paian. Versek. Lector Kiadó, Marosvásárhely 2017.