Fábián Judit versei

Vonatfülkében

Reflektorfénybe került, milliónyi
levegőben poroszkáló porszem
a vonatfülkében.
Nap-lupé növeli ijesztőre őket,
a három alvó utas nyitott szájába tévednek lustán,
horkolással hintáznak.
A mindenhová beférkőző orrfacsaró vécébűz
az utazók álmában vájkál, alvó arcokat torzít.
Cipőket paskol ütemesen
a szemetesből kiborult pillepalack-halmaz,
talpak szívnak be kiöntött kávé-maradékot.

Egy-egy kéz görcsösen szorítja
a kézmosóvizet helyettesítő
nedves törlőkendőt.
Fékcsikorgás vágja el az álmokat,
az utasok ébredeznek,
arcukon mosoly:
„Ce frumos, e soare!..”
„Milyen szép, süt a nap!...”

Letargia

Csúcsforgalomban furakodik a buszra
a zsíros rántotta illata,
két utas közt préselődve
alig fér fel.
A buszon közöny állja útját.

Fokhagymaszag hadakozik a hideggel,
épp most szabadult ki
egy öregúr leheletével,
közöny állja útját.

Eltévedt parfümillat kóvályog
oda-vissza,
légpályán csúszkál,
majd fásultságba illan.
Mobil-kijelzők villanása
teszi kísértetiessé a zord utas-arcokat.

Az ablak mellett
egy merengő gyerkőc
rajzolja párába bejegelt álmait.
Nem érti, mért könnyeznek
a vonalak.

Hajnali kép a strandon

Koratavaszi rideg reggelen
pára oson kopott medencék fölé,
két napos, állott víz köré.
Gőzbolyhok tapadnak
bazinok peremére.
Párában tisztulna
a piszkos ég,
gőz masszíroz
bágyadt víztükröt,
fátyolban fürdik
egy ittfelejtett nyári
strand-sláger.

Felhőket hív a gőz,
felhőkbe szerelmes,
felhő szeretne lenni.
Túl tiszta hozzá...

Mécsesláng-tánc

Két mécsestartó az ablak két oldalán,
a benti fény tettrekészen éled,
depressziót éget két kis fürge láng,
önkényesen terjeszkednek nyurga fények.


Komorságom két vidám formába kerül,
nehéz egyenletesen kimérnem,
szín-árny-játék az ajtóra vetül,
bűvésztűz a viaszmedencében.


Az opálos üveg hangulat-projektor,
barázdáit vidítja a szín-had,
mégis lángba oldott kedvem már holnaptól
újrafagy – rutinos élet magán-kínban.