Dénes László versei

Apollinaire-parafrázisok

kitépnélek magamból hangaszál
mert ősz vagyok és félhalott
s nem virraszt már közöttünk a lelked
és ránk nem hajol már tudhatod
remegve térdepel a szélben
mint mérget hajtott őszi réten
a kikericsek – kékek és lilák
gyümölcs kell nékem nem virág
midőn kioltja nyár hevét a láz
s elhagyjuk bőszen gőzölögve
e halni kész földet mindörökre
ha nem vagyunk a rúd amelyhez
a csillagok vannak kikötve
lám átölelt a csönd –

hiába küldtem utánad csókra csókot
rózsarőzselángot virágos álmot
lesz-e oly idő mi szerelmet visszahozna
míg elfut a Mirabeau-híd alatt a Szajna
s elborít derékig tűnt szeretők
álmos szemek szép kezek avarja?
odeur du temp – ó idő szaga
szétcsattan poharam sose látlak
hű hitvesként követ az árnyad
kacajod fölzeng a szürke égig
s életem lassan megmérgeződik

Ellendal

„Szeretők halnak, él a szerelem,
és nem vesz rajtuk erőt a halál.”
(Dylan Thomas)

Felöltheted maszkod bár százszor is,
Arcodhoz nem minden vigyor talál.
Szárnyakat bonthatsz, keblet dagaszthatsz,
Erőt vesz rajtunk úgyis a halál...

Morcos hajnalon vak vándormadár:
Bőrödnek selyme-hamva délre száll.
Aranyszamarad lesz, alibabád,
Erőt vesz rajtunk úgyis a halál...

Kezem hűlt nyoma vérző Krisztus-seb,
Szerelmed övig könnyben-sárban áll,
Hűtőszekrényben őrzöd csókjaid –
Erőt vesz rajtunk úgyis a halál...

Kényelmes, könnyű, gyáva halasztás,
Mint közkézen forgó cseresznyés tál
Az önáltatás. Adj, amíg adhatsz!
Erőt vesz rajtunk úgyis a halál...