Csontos Márta versei

HOLNAP ELINDULOK ÉRTED

A mélymedrű távolságban
eltemette valaki a holdfényt,
hirtelen kiürült a kert is,
nem tudok nekidőlni a fának,
elnémultak az égi madarak,
csak a felhők lélegeznek felettem,
a virágajkak becsukódtak,
s a rámtekeredő félelemben
egyedül mormolom imámat.

Holnap megkeresem elveszett
lábnyomodat, feltárom a
fekete sziklával fedett üreget.
Nem hagyhatlak örökre a
göröngyök között,- kiszabadítlak
a barlang-mélyből csorgó hideg
öléből; csak adj egy jelet!
S a meghosszabbodott árnyakon túl
legördítettem csöndedről a követ.

KERTMOZI

Agyonramosott ing az ég,
a távoli vetítővásznon
csak páraszigetek vannak,
míg lent,a lombok sötétkamrájában
alig látszik a történelemelőtti
fényfonalak villódzása.

Nem ülök le a nézőtérre,
pedig a jegyem érvényesítve,
várom, míg elmúlik az adásszünet,
s a kokárdavirágok arcára klikkelhetek,
élvezni akarom a színképeket.
Nincs akció,horror vagy thriller,
nincsenek ellen-árnyalatok,
a főhős méltósága osztozik
az angyali sárga bűntelenségével,
s a Nagy Függöny mögött,
kullancsok vére festi a díszleteket.

De végül győz a mese, - Óz a nagy
varázsló most nyitja fel a szemem,
az enumerációban Mici Mackó együtt
ül a kis herceggel, várják hogy Hoffmann
és Grimm együtt eszmecserézzenek
Freuddal a tudat alatti kereveten.

A háttérben a történet kiásott
tetem,a gyilkost nem találni sehol,
én meg úgy próbálom értelmezni a storyt
a magam módján, hogy beleborzongok a látvány
szépségébe, - s ott vagyok már a harmadik
dimenzióban, hogy ráfessem mitikus
jelemet az éteri felhővászon üvegére.

KÁIN NAPLÓJA

Nem tudom Uram,merre meneküljek,
lépéseimben megbújik a kétség, már
nem akarok kezet emelni senkire, nem
akarok leselkedő állat lenni kapud előtt,
s várni, hogy engem is megsimogass végre.

A kiontott vért már régen felszívta a fény,
a zsenge bárányt az akolból kiemelted,
s magad mostad a szőrét fehérre.
Csak én maradtam magamra, közismert
gyilkos az írások szerint.
Nincs már elvárásod velem szemben,
nem emelem feléd a fejem, hisz nyakamra
tetted a vaspántot, s már nem tudok
többé az égre nézni.
Ott maradtam a mélyponton, ahol
kijelölted a helyem, teljesen belesüppedek
a levegőtlen szentély hideg mezejébe,
s undorral nézem, hogyan cseppen ajkamról
a szenny hótiszta ostyádra.

 REMÉNYIK A PARTON

Egy lángot adok, ápold, add tovább!
(Reményik Sándor)

Nem tudsz magadhoz inteni,
nem én tartottam a lángot,
csak egy pillanatra lehetett enyém,
most mégis továbbadom.

Most a vad szeszéllyel
megkergetett világban
beletipornak a magányos balladák
homályába, keresik a titkot.
Közben ledöntik az álmok
tornyait, s a nehéz-illatú
kozmopolita tolongásban
nem látják, hogy te állsz őrt ott
a parton, s ahogy a fény ráhajlik
arcodra, még látod a tiszta víztükör
fölött libbenő fecskeszárnyat,
látod, ahogy a villanást elfojtják
fekete- sárga árnyak,- s a hangod
eltűnik a habokon.

Már nem lehetsz a Nagy Varázsló,-
a romlottság csodájában nem
látszik a lelkek összetartozása.