B.Tomos Hajnal versei

ELTÁJOLÓDVA

Leválni készülő levél a táj:
fele még zöld opál,
napra emlékező,
de túlnan már bronz-idő,
az emberi hátraarcot is
megelőző –

ücsörgök nyár és ősz között
mint öregedő levél ütőerén:
didergő modell
a szineit csapkodó festő előtt,
ki régi vásznat hasznosit,
napraforgó-sárgát fullaszt
érett barnába
és sárba márt 
minden rózsálló délutánt.

Aztán megjön mint isteni törvény,
minden kalandra, kipirult mára 
a józan éj,
mikor száradni nyugszanak a szinek 
és pihen a lázas ész -
csak én didergek (még mindig) 
csönd-sarokban,
mint ki levetette zöld tülljeit,
de nem találja helyét a bronzban.

SZÉLJEGYZET

Megfigyelhettétek, hogy jó ideje
nem szavak irják a verset-
egy-egy áporodott szájszag,
reggeli üritések kendőzetlen gőze
vagy azonmelegében tálalt
ágyjelenetek nyers pállata
piszkitja az ártatlan lapot -
igy aztán egy-egy találkozón,
gyanútlan eliziumi áldozón,
hova szépet,
ég-tiszta kéket szivni
jön a mindenkori,
rosszullét ellen
gyakran ablakot kell nyitni.
S ez alól nem kivétel senki:
- jómagam,
a dijazott jenki,
s a felső költőkaszt -
ki (legjobb szándéka ellenére)
vers helyett néha
csak rosszszagú sorokat böffent.

BIZTATÓ

Asszony, ki folyton
gondok füzérét
morzsolod
s tányérok fedik
fél életed,
kinek a könyv lapja
legfennebb tűz
gyutacsa -
lépj ki egy éjjel
a cirpelő rétre
s dobdd le egy percre
elnyűtt papucsod -
akkor érted meg, ha felnézel 
a könnyező égre :
miről is szólnak az
ellobbant versek.

VISSZA

Vissza kellene menni
azon az ingatag pallón,
vissza a rég becsapódott ajtón,
túl tányérok koccanásán,
siratóaszonyok szemforgatásán,
szilánkos útakon,
izzadt sorokon,
visitó csendeken,
kopott kilincseken,
kifordult hanton
és pisztrángos patakon,
túl káráló tyúkokon
árkon és bokron,
vissza a kerekre tágult
kezdeti csodálkozásba,
hol csikók vágtáznak
szügyig gyöngyharmatban,
mintha nem érhetne 
utol soha,
kegyetlen tükrök
húsevő évszaka.

JÓ TUDNI

Jó tudni, hogy valaki
megfenyit,
ha elfüttyented magad a templomban,
vagy beint
egy pontos si-bemolt
ha éppen virágos kedvedben vagy.


Ott tartja őt félelmünk a magasban,
ahonnam mindent látni, 
vezényelni, bűntetni lehet,
hogy ne nyúlja le senki,
még sötétben sem,
mondjuk az ezüst gyóntatókelyhet.


Jó hinni, hogy minden
ragacs, bűzlő sár, százujjú kimérán túl
létezik egy elérhetetlen,
ki még szemmel sem verhető
s hangját is csak bolondok hallják,
éjszakai izzadt fetrengéseikben,
kiben kapaszkodni lehet
az utolsó percben,
mint képzelet-fonta kenderkötélben,
ha mint véletlen huzata
fejed fölött megsuhogtatja.


De ha nem is veszed
mindezt figyelembe,
s lábad gépként halad
a meghúzott egyenesen :
jó tudni,
hogy az ég szeme
nem néz rád naphosszat,
mint átlátszó pohár, üresen.