Uzonka, nyár, kutyák

Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt

Engem, mint egy folyót,
Nehéz idők utamból eltereltek,
Kicserélték az életemet. Másik
Mederben zúg, a régit elkerülve,
A magam partjait nem ismerem.”
(Anna Ahmatova: Az ötödik elégia)

Setét Viola, Kátó Sándor, Técsy Sándor, Váradi Bejer László, Mózes Attila és Egyed Péter emlékére

A forgatag

Nem múlik el az éjszaka. A lombok
katedrálisában tétova zúgás.
Felkel a szél. Felhők takarják
a holdat. Viola ”teste” íjként megfeszül,
mintha várna valamire?
A fák is megmozdulnak, mintha útra
akarnának kelni, valahova az éjszaka
láthatatlan mélye felé.
Távolról lánccsörgés hallatszik.

Sípok, dudák, kereplők hangja.
Sikoltozás, éneklés, hahota.
Színes maskarás tömeg tódul a tisztásra.
Nők és férfiak. Rikító álarcok szikráznak
az újra előtűnő hold, foszforeszkáló
sejtelmes fényében. Torz maskarák.
Az egyik hosszú katrincás cigánylány
megáll előttem, megmozdul kesztyűs keze,
mintha meg akarna érinteni?
Ellököm, letépem róka álarcát
és megdöbbenek. Alatta nincsen arc.
Nincsen semmi, csak az üresség,
a romlás, a viszály kérdőjelei vibrálnak.
A többiek körülfognak, tapogatnak,
mintha hüllők érintenének, undorodom,
fejhangon vihognak, hátrálok,
egy fának ütközöm s hirtelen,
átmenet nélkül tűnnek el,
ahogyan jöttek, s a feltámadó szél
összesöpri a murokorrokat,
szénszemeket, állatmaszkokat, álarcokat.
Voltak, nincsenek. „Na, ez volt
az illúzió – nevetsz. ¬– Látod,
teljesen valószerűnek tűnik.
Ilyeneket teremtünk majd,
ha végre megérkezel körünkbe
és illúzióinkban fogunk élni.” –
Nevetsz, s én meg sem tudok szólalni
a döbbenettől. „Nem értem –
dadogok – kik voltak ezek?
És álarcaik alól hova tűntek
egykori arcaik, ha ugyan
valaha is volt arcuk?”
„Nem tudom, ezen még nem is
gondolkodtam. Talán elveszítették őket
egy régi karneválon,
ahol jelen lehettünk mi is,
s álarcainkat le sem vetve ölelkeztünk,
ezen az akkor is holdfényben
lebegő tisztáson, az ősfák között,
és nem érdekeltek a többiek.
Egymásban vesztegeltünk édelegve
és kiestünk a karnevál valós idejéből,
ha volt egyáltalán ennek a régi
karneválnak valaha is saját ideje?
Ha megtörtént valamikor egyáltalán?
Olyan keveset tudunk.
De ott botorkálunk azóta is
a vermek között, kerülgetve
a hahotázó, kéjben, kínban vonagló
szép maszkokat. Időnként
óhatatlanul nekik is ütődünk.
Nincs mit tenni!
A találkozás elkerülhetetlen!
De makacsul emeljük a lábunk,
tovább, tovább!
magukat kellető, vihorászó maszkurák
és mélán tátongó vermek között.
S ezek nem az éden vermei, ó nem.”
Itt csodát már csak a képzelet tehetne!
De képzeleghet-e egy fényecske egyáltalán?

A démon elfordul

Mivel ittam is és lábon elhúztam,
végig azt is hittem, hogy megúsztam,
de azóta se ér véget az éjjel.
Hajnali kakas, amint kukorékol,
tudhatjuk már: elég volt a jóból.
Múlhatna már, múlhatna az éjjel.
De ha meg nem gyógyulok reggelre,
gondolkodhatok: meddig? Hova, merre?
Telíteni lehetne szenvedéllyel,
tovább baktatva, nem is nézve széjjel,
hogy múljon el már, haljon meg az éjjel.
Hátam megett ott szobrozik a másik.
Ki tudhatná igazán, mire vágyik?
Unottan fordul el a démon. Ásít.

Hazafelé

„Igen –, lép közelebb Attila,
most ő van itt, de hova tűnt Viola? –,
én tényleg végig azt hittem,
hogy lábon fogom elhúzni!
Hogy megúszom.
Sok mindennel így vagyunk.
Te sem fogod megúszni. ne félj!
Mi ott lebegünk. Várunk!
Alakja foszforeszkálva tűnik a semmibe.
A lombkatedrálisokban erősödik a zúgás,
Fénycsíkok jelzik, közeledik a hajnal.
Megfordulok és elindulok kifelé a sötét erdőből.
Még nem jött el az idő, hogy átmenjek.
Még nem jött el,
De eljön-e valaha egyáltalán?
Visszanézek.
A fák, mint őrkatonák szobroznak
a feltámadó fényben.
Aranykezükkel intenek is, de nem nekem.
Igen, ott túl, nem messze,
már egy másik világ volt.
Ahol zajlott a másvilági parti.
Ahol számon tartanak, várnak rám,
De elérhetek-e valaha oda?
A tisztáson váratlanul megjelenik Péter.
Mondtam, amikor utoljára
beszélhettünk telefonon,
hogy elmegyek ebből a világból, Lacuskám,
de még nem tudtam akkor, hogy hova?
Valahol hiba csúszott a számításba
Valamit nem kalkuláltam be,
valamire nem gondoltam,
valamit nem gondoltam végig,
valamit figyelmen kívül hagytam,
s már nem lehet korrigálni.
Elmehettem volna hamarabb is,
néz rám jelentőségteljesen, érted!
Amikor a Kurszk bemutatóján
Moszkvában sétálgattunk, ismeretlen férfi követ,
oda is jön hozzánk,
menjünk vissza a hotelbe, figyelmeztet,
itt, most veszélyben vagyunk,
de nem részletezte, hogy mégis,
milyen veszélyben,
kik akarnának megtámadni és miért?
Forgatott az örvény, beindult az időlift.
Bukarest, vagy Tusnádfürdő,
ahol, ma sem tudom miért,
leszálltam a vonatról. Éppen
Szentgyörgyről jöttem, nem is tudtam
mit akarok én itt, fáradt voltam,
aludni szerettem volna, lazítani.
Fény derengett a benzinkút melletti
szálló ablakai mögött, bementem,
a bárpult mögött álló nő
kedvetlenül, pillantott rám,
kértem valami italt, gondolkodni kezdtem,
s ekkor váratlanul testes milicista lépett mellém,
„Bă… flăcăule… ce cauți aici…
Ia dă buletinu’, bă!” 1
Átadtam, közöltem: szállást keresek,
Itt szeretnék aludni.”
„Vrei sa dormi aicu, he…așa deodată…
sunt frumosi muntii nostri…
te-ai rătăcit și chiar aici…așa deodată…
nu-i așa…” 2 Erre egy magas, tréningruhás
férfi lépett mellénk.
„Lasa-l ba, nu vezi ca e artist.” 3
Erre a milicista, amekkora volt,
akkorát lépett is le. Megkérdeztem
újdonsült pártfogómat, kicsoda is ő,
nevetett, asztalukhoz invitált.
„Sint de la Echipa de Baschet
F. C. Bihor, sau, mă rog,
Armătura Zalău, cum vrei tu…” 4
Körülnéztem. A sportolók,
hangtalanul nevettek,
kék szemük villogott,
mellém libbent egy ugyancsak
edzőruhás Delilah. „Simpaticule,
te-ai rătăcit – ce vorbesc, artistule,
ce draguț băiat.” 5 Akkor nem féltem,
most sem, Moszkvában,
hát mitől is félhettem volna?
De megkértem vendéglátóimat,
mégiscsak halasszuk el egy nappal
a pétervári utazást, elfáradtam.
Hosszú volt az út,
Reggel hallottam a tévében,
hogy bomba robbant azon vonaton.
Buborékká válhattam volna én is,
akár a hőseim, az orosz tengerészek
Akkor pontosan jelzett a műszer.
Nem, nem láttam előre a jövőt,
de rossz előérzetem volt.
Ha tudtam volna, hogy mi következik,
talán mégis felülök a vonatra,
de erről nem most,
ne mindig mindent idő előtt,
ne mindig mindent elsietve!
Voltak élményeink, a Murgó emlékszel?


Jegyzetek
1.Hej, legény, mit keresel itt… Addsza a buletined, hej…” (román)
2. Itt akarsz aludni, hej… így hirtelen… szépek a mi hegyeink… eltévedtél, és éppen itt…így hirtelen…” (román)
3. Hagyjad, nem látod, hogy művész?” (román)
4. A F.C Bihor kosárlabdacsapatától vagyunk, vagy ha akarod, az Armătura Zalăutól…” (román)
5.Kedveském, eltévedtél… mit beszélek, művészkém…milyen szép fiú!” (román)

Uzonka, nyár, kutyák I.

A Murgón, harmincnyolc esztendeje
hörgő juhászkutyák fogtak körül.
Sajtért indultunk az esztenára,
nem találtuk a pásztort.
A dögök megszegve minden szabályt
(vagy éppen erősítve?)
fogukat csattogtatva zúdultak felénk,
tágra nyílt szemükben villódzott
a személytelen gyűlölet.
Csaholtak, vicsorogva védték a területük.
Kiűzni a betolakodókat.
Ez volt a dolguk, és nem is kevés!
Egymásnak vetett háttal markoltuk a botot.
„Az orrukra üssél. Ez az érzékeny pontjuk.
Esélyünk így sincsen sok.
De meg nem adhatjuk magunk.”
És rohamoztak máris mindenfelől.
Éreztük ázott bundáik bűzét.
Egy borjú nagyságú eb közelített meg,
amikor az esztena mellett megjelent
az ásítozó pásztor és füttye leállította őket.
Lesunyt fejjel, restelkedve kullogtak el.

Uzonka, nyár, kutyák II.

A véletlen játékai, másodszor

Uzonkán, régi nyáron hörgő juhászkutyák
fogtak körül. Megszegve minden törvényt, szabályt,
vagy épp érvényesítve? Heten jöttek felénk.
Láttuk égő szemükben az acsargó veszélyt.
Nem tettek mást, csak védték saját területük.
Csaholva vicsorogtak, lesunyva nagy fejük.
Egymásnak vetett háttal markoltuk a botot.
“Az orrukra üssetek, védjétek magatok.
Esélyünk nincs. Igaz. De meg nem adjuk magunk.
Ne mondhassa senki, hogy beszariak vagyunk”
Rohanva jönnek nekünk. Villog a foguk.
Borjú nagyságú zúdul. És bot csattan fején.
Véres szemébe vész remény, csalóka fény.
Látjuk árnyát a hegyen, amint messzire fut.

Totálbrutál

Igen, történeteink mindig
több irányba evoluáltak,
Te mindig azt kérdezted tőlem,
állhatatos makacssággal, ami nem
volt jellemző rád, hogy igen a véletlenek,
de mi a véletlen?
Talán akkor azt a találkozást, tudod,
Akkor (mikor?) Soha többé
nem térnek vissza azok a beszélgetések,
azok az alkonyi utcák,
azok a hóemberek, a Szamos parton,
azok a szürke ruhás, kék szemű férfiak,
akik állandóan szembejöttek velünk, elkerültek,
de feltűntek megint, s te megint
és újult erővel kérdezted mi a véletlen,
tudta-e a filozófia, a pszichológia,
a szociológia, a behavioristák,
a strukturalisták, a marxisták,
az egzisztencialisták, az anarchisták
definiálni a véletlent?
De talán nem is ez a lényeg,
hanem a totalitarizmus,
igen, minden kontextuális,
csakhogy ez a kontextus a totálbrutál.”