Papp Attila Zsolt versei

Sárga eső hull

Létezik-e az ördög? – kérdezi
a lányom. Mi mást mondhatnék neki,
még innen a halálon: az ördög
valahol várja, hogy megszülessék,
és minden egyes házra, amelyben
fölsír, sárga eső hull az éjjel.
Az ördög zene és csellókon száll,
a halláshatáron billeg éppen
a hangja, folytonos születésben,
és nem létezik, csak akkor, hogyha
ő is úgy akarja.

London időnként felhős

London utcáin ez az éji dal
csukott ablakok mögül szűrődik
ki, lágy, szórt fényű szobákból, ahol
köd üli meg a bútorokat és
eső hull az alvó életekre.
Ilyentájban indul a detektív
megszokott éjféli sétájára,
felhajtott gallér, pipa a szájban,
a vesztesek biztos nyugalmával
ered az eltűnt idő nyomába
a kis, Viktória korabeli
vörös téglás társasházak között,
egy fiktív múlt fiktív jelenének
valódi következményeitől
kísérve: egy film díszletei közt
történik minden igazi bűntény
és ettől van súlya az egésznek.
Így épülnek a belső Londonok
külterekben, ahol hull a langyos,
hajnali eső. Tavasz van, mester,
vége a küldetésnek, valami
történt itt, valakik elrabolták
életünk elmúlt évszázadait,
és csak az eltűnt idő lehetne
valóságos, ha nem tűnt volna el.
Így: társasházak, vörös tégla, köd
kívül-belül, nyomunkban loholnak
a Tower szürke oroszlánjai
végig a Temze alatt, alagút-
rendszerek bonyolult átjáróin
túl: a földi radarok nem jelzik
őket többé, nyomuk vész, halott ügy
ez is – amiben élsz, az a hazád.
És pontosan itt fordulhat vissza
a parkon át a Baker Street felé,
egy bejáratlan ívet írva le
az időtérkép pontjai között.
Feltűrt gallér, morgás a föld alól,
a küszöbön esővíz szivárog.
London időnként felhős, ezt mondja
az összes időjárás-jelentés.
Bármi történhet még: erre várok.

A Milford-öböl felé

Egyed Emesének, az Arany-emlékévben

Állhatsz bármelyik velszi parton,
a túloldalon ugyanaz van,
csatornák, tengerár, halál a nagy
vizekben, hajók érkeznek éjjel
észrevétlen a Milford-öböl felé;
a velszi partokon ha fúj a szél
és átnézel a hullámok fölött:
a szomszédos Albion, Provansz
és Erdély is, a legszomszédosabb,
hol áll a magos Montgomery
vára, s leomlik éjszakánként...

Ott dalolnak tehát, idehallszik,
a transzilván és provanszál bárdok
vagy bárdolatlan komédiások,
vándor jön most, csavargó és testőr,
avagy a romlandó testnek őre,
Zsuzsannák, Zsófiák, Viola
kisasszonyok mellé szegődne
mindegyik, és a zöld öbölben
tán le is járt azóta
a Garabonciások Első
Világtalálkozója.

Most éppen csend van, szélcsend,
nem tudni, mi virrad arra
a folyton összeomló
erdélyi-velszi várra...
Álmukban forgolódnak
a Montgomery-i lányok –
másnap vendégek jönnek,
de semmi sincs lejátszva.

Genfi zsoltár

„Az embereket te meg hagyod halni”
(a kilencvenedikből)

Isten szétszórja a világ homokját,
mindenhová, de nem egyenlőképpen,
és beleönti majd a tengerekbe,
sirályok köröznek a partra vetett
haltetemek felett, mert part lesz minden,
egyetlen végtelen, kihalt kikötő,
a vitorlákra száradt só illata
nélkül.
Így együtt lehetünk egyedül.

Jóságos Isten, milyen rég velünk vagy,
már évmilliárdok óta hordozunk
szélfútta utakon, városok között,
a nagy vizekben sem hagytunk magadra,
mégis, gyűlölni egymástól tanultunk:
amiért nincsen értelmed nélkülünk,
kimúlni hagysz bennünket oly hirtelen,
mint egy álom, melyből másnaposságra
ébredünk, és nem értjük, hogyan bírtuk
idáig, miért nem bolondultunk meg,
vagy miért nem találtunk ki valamit:

nyarat, villát, közel a Genfi-tóhoz,
egy őrült tudóst, aki összetoldoz
egy teremtményt a teremtés előttről,
életre kel, feláll a sárga földről,
a homokra ír, amit az Úr szétszórt,
hogy nincs halál, hogy minden tévedés volt.

Lépj át csöndben

„A gyász-torkú madár, halld, hogy suhan!”
(Dylan Thomas: Különösképp ha Október szele)

Hozzáalkonyodsz októberhez, vagy
október hasonul végre hozzád.
Nem múlt el, a szelek visszahozzák
a rozsdabarna estét, tört-arany

fény hatol át a test bordázatán,
fák növik be az idegek közét.
Még nincs egészen éjjel, nincs sötét,
és visszafordulást mímelsz talán,

átneveznéd már a senkiföldjét.
Menedékedet a gaz benőtte:
az ősz kimúlt, semmi nincs előtte,
csak a sápatag, üres öröklét.

Hazugság volt minden, sejtjeidben
jó mélyen megült, most vár november
odaát királyi seregekkel.
Pánikra nincs ok, de menj el innen.

Átfúj a szél, áttetsző szerkezet
vagy, ujjaid közt kinő a hártya.
Alkonyati fény szitál a fákra,
nem látszik árnyékod a táj felett.

Ússz tovább, rozsdában, tört-aranyban,
és csendben lépj az éjszakába át –
a zendülés csalóka luxusát
hagyd másra; itt úgyis csak magad van.


Papp Attila Zsolt: Az atlantiszi villamos. Orpheusz Kiadó, Budapest, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2018.