Print this page

Csata Ernő versei

Vitám ős Kajánnal

Én előtted jöttem Keletről
mágusaimmal ős Kaján.
Szerszámmal jöttem és írással,
Szavamat ékesen róttam,
Noé és vízözön után.

Búzát termeltem, fokosom volt,
Lassan jött össze szűk kajám.
Nevet adtam én hegynek, víznek,
El ne tévedjek utamon,
Nem éltem senki ugarán.
E nevek ősi nyelv nyomai,
Ezért ma, nem mindig értjük.
Mert rárakódtak évezredek
Alatt itt átvonult hadak
Szokásai és beszédük.

Vízkereszt, gyertya és kopjafa,
Megőrzött mindenek Ura.
Majd duhaj legények tajtékos,
Lovas hada telepedett
Rám, fájt az isten ostora.

Ó-Babilon fényes vígsága,
Akkor itt végleg odalett.
Harcias, véres, nagy tornákon,
Csak hullt, hullt folyton a vérem
S az árja tengerbe veszett.

Ma nem jár paripán ős Kaján,
Én nem birkózom senkivel.
Ma is törött kupából iszom
S bíborpalást is másról hull,
Barátkozom mindenkivel.

Ma már nukleáris ős Kaján,
Atompajzsa büszke, szilárd.
Vándorol, csak vándorol a vágy
égen, földön ide-oda,
A csábító dollár kivár.

Keletről jön, hadban, ős Kaján,
Pogány hittel, fiatalon.
Átgázolva a tömegeken,
Nemzetek vélt határain
És ősrégi szokásokon.

Már látom is, amint elrejti
arcát fekete burkába.
Nagy istenükhöz kiáltozva,
Pogány dalokkal robban be,
A vélt égi szűz karjába.

Nekem csak egy Uram van: Isten,
Kitől élet és halál jön.
Még Ó-Babilontól így hívjuk,
Bár elrohant sok évezred,
Sok meghal, mielőtt rájön.

„Uram, a magyar rög szétesett mára,
Nem meddő, terem. Mit akar
Egy sátáni törekvés tőlem?
A vérszerződés híveit,
Kiket rég a szent anyaföld takar?”

„Van dalom, versem, sok híres festményem,
És van sok-sok Nobel-díjam.
Végre én fel akarok állni,
Itthon s Európában is,
Hogy mit ér ma a magyar, azt írjam.”

„Uram, segíts, hogy újra talpra álljak,
Még él bennem egy makacs hit.
Elpusztíthatatlan konokság,
Hogy minden romlást túléljek,
A rengeteg írás arra tanít.”

Van undorom és borzadásom,
A folytonos gyalázaton.
Üldözött kereszttel, kupával,
Mert bennem is vagy Istenem,
Tégy, ahogy én is akarom!


Nagyságos fejedelem

Ma friss szénaillat leng a szélben felém
s régi kaszasuhintások kimért ritmusa.
A fű ma is úgy nő, mint annak idején,
a történelem fűnyírói fordulnak másként
kiszáradt, harcos izmusok fölé.
Elmaradnak letarolt, hős világok,
itt folyton, valami rég elcsattant,
nagy pofonok varas sebein járok,
ahol a trencséni csata fájó emlék,
ahol százpengős paripán ülni
én is szeretnék, bízva,
hogy vélem nem bukik fel,
ha Trencsén várából a gátra
Bercsényivel kinyargalnék.
Itt a tőke rabságában vonyít
a fagyos, keleti szellő,
vágyak húrjain nyöszörög
néha egy régi kesergő.
Látod: a vár üresen tátong,
kihalt innen minden védő,
a szabadság fényét is rég ellopták,
falra akasztva árulják a múltat
s honfoglaló remények
kezdenek lassú táncba,
ha a toronyból néha, a tárogató
hangja leszáll fáradtan a tájra.

Haláltánc
(Liszt Ferenc: Danse macabre–Haláltánc)

Zúg a harsona, üvöltenek Halál muzsikái.
Dobolnak égbe szippantott házak
földre hulló gerendái.

Az Ítélő jön, tombol az ég haragja.
Menekülő életek lábnyomai
az utakon szétszóródva.

Nagy Úr! – mi néhányan egykoron,
hajszolt idők omlásos meredélyein
görgettük a nagy követ,

és éreztük ott fenn a jövő szelét,
– ami elfúj, mint porszemet egy sikolyban –
az örök jajból ébredő zenét.

Trónusod előtt ezredévek dicső csontvázai.
Fugatót zörögnek billentyűiden és libbennének
az égbe győzelmi éneken.

Ti – letűnt Sziszüphoszok – míg a csúcsra figyeltetek
és fogyott a szufla, alant a szemétben
halomra gyűlt a haláltáncot játszó zongora.

Morzsányi emlékezés
… megidézem József Attilát

A mama folyton mos.
Patyolat lelkemet
szeles udvarok szaga járja,
álmaimban libazsíros kezemet
beletörülöm néha.
Ideg-sínjeimen
a nyomor vonatai száguldanak,
rajtuk – halomba dobálva –
féltő anyai szavak.
Alattam sok apró kő
és fölöttem a dörgő ég.
Makacs lelkem sosem hajlott,
hiába próbálták dühös viharok,
most recsegnek bennem
összetörve reményeim,
elszáradt ágak.
Jönnének bár új szerelmek,
jól megkapaszkodnék,
mert nálam a sínek
Szárszótól a végtelenbe futnak.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány