Szente B. Levente versei

Aranypánt, Isten homlokán

Felfedezni és feledni
a legnehezebb,
ha érted mire gondolok,
hiszen eltévedni
a lélek útvesztőjén
nem épp szerencsés dolog.
Mint az asszony,
aki régen szerelmes volt,
dallamos hangját ma is hallom:
azt mondja, igen, van,
van ki mellett hallgatni jó.

Megszólalni mi értelme,
a hang néha fölösleges.
Akkor hozzám hajolt,
behunyt szemmel megcsókolt,
nézett, szelíden mosolygott,
majd távozott.
Tudtam, hogy szívemben átváltozott!
Látod, mondta még,
a csók és a nevetés és a zene,
ezek a legszebb hangok,
az embernek csak ennyi kéne,
ennyi az, amit még én is elviselek.
Minden más fölösleges.
A belülről fakadó szépség művészetét,
mond meg nekem, ki érti meg?
Ha tudod a választ, kövess,
de ami kettőnk között lesz,
érte soha meg ne kövezz.
Csak magad ellen viselsz hadat.
Megérted majd,
ha egyszer szeretni mersz,
felfedezni és feledni,
miért a legnehezebb.
Most sírás, nevetés vagyunk –
aranypánt, Isten homlokán.

ÖREGSZEM

Mesélte anyám egyik nap:
innen nem messze,
fent a lankás dombok fölött,
túl azon a sötét erdőn,
Gagykeresztje és a Solymosok között,
ott laktunk régen mind,
az egész család, s még élt akkor
dédnagyapád, meg azok, akiknek
becsületük volt egyetlen kézfogás,
de minden az enyészeté lett,
onnan is költözni kellett.
Fiam, a mi fajtánkat sosem szerették
azok a kommunisták!
Ma is azt mondják sokan,
még ők mondják: erre ne menj, ne gyere
többé, hisz nincs amit itt ma keress,
nincsen út oda, ösvény sehol, már semmi nincsen
ami ide kötne, felejtsétek el
ami volt, elmúlt, nem terem más azon a helyen,
csak a gaz, fogjátok fel végre!
A félelmetes erdőt egész nap
ki tudja, kik járják, na, és a sok vad,
tárta szét gyönge karjait az én anyám,
mint az ördögöt, úgy űzött el régen innen
a karhatalom, és mit számított nekik, hogy
nagybátyáid, rokon, falutárs,
meghalt vagy eltűnt, odaveszett mind a háborúba,
fogságba, volt képük azt mondani: a hazáért!
Oda többé ne, senkinek se,
ami volt is a dudva, gyom benőtte,
aki ott lakott, azt már az Isten is elfeledte.
Bözödre kerültünk aztán, oda való volt dédnagyanyád,
legalább az a falu megmaradt, látod,
apád után mentem, s mint akit üldöz a sors is,
azt a szép falut, Bözödújfalut, azt is az ár eltemette,
öregszem gyermekeim, álmodni kellene, szeretnék még egyet,
nektek, veletek, tinéktek, de nincs hová mennem.
Megpihent ekkor, szemüvegét pára lengte be,
kissé furcsán nézett körbe, tekintetünket leste,
közöttünk, bennünk, akiket eltemetett, csak nézett minket,
de valamit bennem elültetett, ő pedig,
mégis, mintha valakit még keresne.

(csodák)

ma reggel
a szitáló ködön át
hallgattam a fák
susogásának
finom dalát
de elfelejtettem
merre tartok
kinek tartozok
mire vigyázzak
ha szól e földi ének
mert megbabonáz ahogy
hívnak a néma kürtök
égi ajtók nyílnak
csukódnak
titkos nevemen
egyre többen
szólongatnak
még egy nap
csak még egy
lesz az legalább olyan
szép és fényes
mint egy ígéret
jönne bár új nap
éjjel is mint régen
puha csókkal
ölelést várva
borítanának csodák
hiszen elférünk mi
a lombok alatt
vagy mások emlékeiben
akár padlásokon
dobozolva
fakulva ahogy
a fényképeken
mindannyian

Apa, milyen élet ez?

csak azt akarom mondani,
hogy kettőezer tizenhétben,
munkába menet, sokszor
azon gondolkodom,
kávéra, cigire sincs pénzem,
lakbérre, számlákra is alig futja,
örülünk, ha kenyér, szalámi, tojás,
néha egy kevéske hús, leárazott zöldség jut,
semmi gyümölcs, szezonban egekben az ára,
mondja meg valaki, hová bújjak, ha esténként
megkérdezi a fiam: Apa, milyen élet ez?
igen, milyen, én is ezt kérdezem
magamtól, másoktól, a világtól,
a néma és törvényhozó szarkáktól,
hogy mondják meg,
milyen élet ez,
amikor megöl a szégyen,
stressz emészti lelkét az embernek,
gyermekednek jövőt, mit mutatsz,
adni ha nem tudsz,
alig negyvenöt évesen.

Falevél-vitorlák

szép ábránd
földi-égi jel
lettél

lehelet finom
lepke-álom
bája

pókhálón függő
gyöngyöző
szélillat

szemeidben
szivárvány-zöld
falevél-vitorlák