Bálint Tamás eposzrészlete

Szennyes
(részlet)

              És menekülnek a démonok, árnyak elől szakadatlan,
             álmokat, életet újra elölről kezdeni némán.


Tisztviselők sűrűn jegyzőkönyveznek a színen,
sáros a hó s a ruhák is, egy arc és aktatömeg, mely
szemkáprázva világlik vattafehéren, egyéb már
semmi a józannak vélt észen nem marad innen.

Gyorsan történt minden, pisszre szakítja el őket
négy-öt aláírás szétkenve a jegyzeteken, hogy
szólni, se lépni semerre esély többet ne lehessen.

Végre lesújtott, hogy nemezisként törje meg Ágnest,
eddig elé örök árnyékát mi vetette. A síri
csendnek uralma következik, értő mondatokat már
senki se formál, szárazzá aszalódtak a torkok,
megkövesedtek az érző szívek, gondolatok mind.

Két külön intézetbe kerülnek, a gyámhivatallal
szomszédságuk eléri a célját – ebbe megőrül
vagy belehalna esetleg, mindegy –, tűnjön előlük,
győzni a megjósolt és félt végen lehetetlen.

Fordul a sors még, lesz tavasz és zöldebb a mező is,
bár a kemény fagyok épp ez után csak, hogy beköszönnek.

Nyújtják ágaikat baljóslón egyre a fák meg-
annyi mementóként, csupaszon. Faluszéli parasztház
s szárítókötelek pocsolyák tükrében, a tornác
mállik, akár a lehullni hagyott zsalugáterek. És az
ajtók, ablakok is feketéllnek, nincsenek épnek
tűnő részek, a szorgos munka gyümölcse rohad csak.

Hírnök a boltíven kövirózsa virága, alatt’ a
sírhantként lapuló portával, amelyre keresztnek
- haszna a gazda hiányában nincs - nem jut egyéb, mint
ócskavas, egy kidobott, vén, rozsdás-tarka bicikli.

Hólé mossa a megtörténteket, áznak az üszkös
deszkák és a gerendák, kőkapu oszlopa mellett
szürke ebek marakodnak megtaposott lepedőkön,
rongycafatokkal a szájukban. Takaros fakerítés
jelzi határul az őrületet, falutábla pediglen
egy másféle világot alig kicsikével előrébb.

És ez a régi, amely már nincs szem előtt, mit akarva
sem vennénk tudomásul, hátramarad havasan vagy
árvíz által elázva a felszin alatt, feledésben.