Szondy-Adorján György versei

Karácsony

Lesöpörtük magunkról a havat, előjött
mindenki saját kis gödréből, hozták
a vödör bort, halkonzervet fej fokhagymával,
és védtük a búzamezőket, jól aludt, hadnagy úr?
kellemes ünnepeket kívánunk, kérjen 
még nyomjelzőket, este majd legyen piros,
zöld, sárga, sima van elég, elveszik a világ
bűneit, havat kaptunk a lábunk
alá, hogy járjunk rajta, higgyétek el,
már novembertől csak gödör, gödör mellett,
hol eggyé lesz az ember, aztán csak nőtt a hó,
mint a láb egy ideig, majd egy vályú mögül
bölcsen előbújt az este, reméltem otthon alszanak,
és reggel, nagyon messze, mindenki fölkel, járkál,
főz, mos, olvas, lefekszik és fölkel ismét,
majd fellődöztük karácsonyfáinkat,
piros, zöld, sárga, kincstári színek vágtak fölfelé,
és a vödrök alján lassan megnyílott az ég –
egyszer én leszek a hős, aki megérkezett,
aztán járkál, főz, mos, olvas, lefekszik és fölkel
ismét, addig is belenyugodtunk gödreinkbe,
és reméltem alszom, reméltem szenvedek,
reméltem én vagyok, reméltem nem lehet.

Ólommadár

Mikor az ólomkatonák átöltöznek, viszkóz-
selyem ingben cirpel a szívük, majd lehull
az eső, a napé, melyen száradnak a háborús
nedvek térképek hálóin, udvarok szigetén,
jó napokra eljövendő, színt váltanak az állatok,

a folyót magához veszi a Nap, sorban állok,
érveimen áthajolsz, kiszolgálsz a pultnál,
nem mertem remélni én leszek a szó, amivel
bólogatsz, talpalatnyi teremtéssel ringok
a kisebbik égen, jöjj el hozzám, légy jó

vendégem, lehelj a falamon csüngő képekre
szünetet, amit majd átdöf a tücsök nyirettyűje,
lehelj kakasszót a fülembe, mintha reggel volna,
kakasszó ólmát, mintha reggel volna minden
napszak, és minden napnak vége, mintha akkor

hunyna ki minden szemünk fénye, parázsló
pillanattal, eleven szénnel, azon a reggelen
lábaimhoz dől a sötétség, dorombol a padkán,
éveken, napokon, amin áthajol az ember,
áthajol egyszer és annyiszor aztán.

 

Párhuzamosok

Hullámvonalban kanyargó mederben
folyt kedvem a világ egy szegletében,
nád, tüskebokrok minden oldalon,
csöpp vigasz, hogy eget se láthatok.
A héten csodaszarvas volt ebédre,
most aranyhallal böjtölnék, ha végre
megkapnám mindhárom zavaros óhaj
másolatát, s ez a ficánkoló hal
elterülne gyomromban csöndesen.
Néma az éj, mint az isten velem.

Megáll a Hold egy órára az égen
értem, ez megesik olykor, de rég nem
érdem, és csüng, mint a békaleány
csókja, vagy a nagyságán a trehány
róka, esküszöm cifra életemre,
mely zörög, s úgy tesz, mintha énekelne,
jótét helyébe téged várlak és
ha gömbölyded létemen volna rés,
belevernélek éknek, majd feszítsél,
ha gyarapodsz, eltörök, de teríts szét,
ha odadobsz, friss trágyának a földre.
Éled a szél. Talán te állsz mögötte.

Ülj ide mellém most régi barátom,
hoztam az árnyékom, s hoztam egy kiflit –
törjél belőle, és szórj a kutyáknak,
majd láss neki te is, csámcsogjunk együtt.
Szívesen nézek a Nap közepébe,
egy idő után nem zavar a széle –
honnan is tudhatnám hol a sötétség
eleje, vége, fénylő kiflivég
a kutyám belében kihuny. Az én
időm lehull a lapról, ácsorog
azon a sarkon, hol Bolyai főbe
vágta Euklidészt, görbe utakra
terelve az észt, és az egyenest.
Leülhetek. Mert bennem van az ország.
Inkább akarom, mint értem a szót –
fordulok, hogy lássam ától az Ót,
majd fölállok, és eszem valamit.

Móni tükörországban

Az a hang, amivel szólnál,
nem is zaj, a test beszéde,
tyúk lesi a rókát szép-e,
nyúl oson a juhakolnál,
mégsem hang, amivel szólnál,
szembeköp a tükröd szépe.

A szerelem, amin rágódsz,
mint egy tavaszba zárt pincsi,
rózsaszín, mert soha nincs itt,
feküdj alá, és belátod:
Móni festi Leonardót,
meg amor omnia Vincit.

Rosszul láncolt képzetek

Találjon szép utat, ki erre jön,
ezen a pompás ösvényen a romhoz,
mi itt leszünk, hogy itt legyünk, a boltok
nélkülünk is mennek, nem szívvel költ

a férfi, és nem ésszel szeret engem
ideát a kisasszony, még ne oldozz
föl, ha a bűnbánat gyanúsan boldog,
toldd meg egy lánccal, ha örül az ember.

Most már a partokból nincs elég túlsó,
és kupacokban állnak fogaink
nyomai, csak kondul reggel és délben

a káván megingó egyszeri korsó,
mért is hagytuk üresen odakint,
színültig telt már egy véletlen széllel.

 

Tücsök és bogár

Ahány
szél, annyifelé intenék neked.
Hajlott nyírettyűjére dől a tücsök,
és néz utánad – csápja könnyben, lába
sárban ázhat. Hasas bőröndjeid
lobognak, mint a herceg sálja, jó
erőben vagy, hála a sok finom
szalonnának. Gyanúsan ronda felhők
ugranak elő, enter csúnya felhő,
delete Nap. Ez egy ilyen dilis nap,
és útra kél minden baktérium,
mely nem vírus, de lehet bacilus.
Hol van a szolga, hol van a vazallus?
Gyökönt egy hűs szobában, kilenc légy
csipkeszárnya legyezi, gyönyörét
leli benne, s ezmindmegette-ujját
se mozdítja, mintha szelíd regényben
bóbiskolna.

Egy pohár vörösbor

Szólítsatok fáradtságnak, közönynek,
halkan köszönjetek, csöndesen húzd el
a függönyt mögöttem, üvölt a fény,
én saját zsebemből vettem sötétebb
leplet az éjnél. A szeles, esős
átmenet után látod mire képes
egy csillag... Nem volt kellemetlen este,
egy csók előtti pohár vörösbor
lehetne, mitől ilyen-olyanok,
vagy csupán hasonlók maradhatunk.
A cipőnkben, az úrban. Mindenütt
ilyen cipőben járnak, negyven-egy-
néhányas és plusz-mínusz valamennyi,
malmodnak nincsen köve, mégis járni
kell, mint két vállra dőlt bogár az égen,
összekaparva ösvényeink, hogy
ott legyünk rögtön, fehér lóerős
géppel nélküled, te jó ég, hány ága
nő egy égig érő famagnak értem?
A konc szomorú lerágva, de mégis
lerágtam bátyáim meséit, és
lábaikat a negyven-egynéhányas
csizmáik negyvenvalahányban, ez
az én kis háromlábú századom
vérmértéke. Számolva, számolatlan.
Most, hogy kifakadtam, kaszás kezén
hólyag voltam, délelőtti napom
hullámzó részecskéin alvadok,
és jobb híján két Planck-csomag közé
lesek, hol a semmi sem kong magában,
hisz nincs ott, ahol nem lehet, egyéb
hatalom lézeng a csomagközi
térben, valahogy úgy viszonyul hozzánk,
mint King Kong a lányhoz, ha az egészet
befogjuk egy tekintettel, talán
ilyen lehetne minden délután
átugorni a mostvagysohán, meg
a lóverseny két csodaparipája
közti táv rugalmassága, ha mindkét
táltost, s az időt kivonjuk belőle.
Aztán majd örökre egyre megy, és
belenyugszom minden esőbe, szélbe.

Jobbról is, balról is

Holnap átvágunk egy osztatlan úton,
közeledünk távolságunkkal együtt,
mert azt megtartjuk, hát közeledünk
a széléhez annak, amit remélhet
az érkező, kiben bízik a rá
várakozó, és tudjuk jól, a szélen
a legnehezebb, ha lenne rá mód,
bepottyannánk apró madárpiszok
képében, egyenest a közepébe
annak, minek a széle elriaszt,
de mi két lábon járunk, néha fekszünk.
Néha fekszünk osztatlan utakon,
és jobbról is, balról is távolodni
látjuk azt, ami hozzád közelít.

Más bokája

Tekintetem most odaszegeződik
a bokádra, elfogadnék egy ilyen
bokát én is, látszik, nem idomult
még ostoba lépésekhez, meg igen
finom hét-nyolcas lábfej koronázza.
Járnék a bokáddal, a te cipődben,
hogy néznék ki uram, akár egy üszkös
Hétfő reggel, elkergetnek az esti
miséről Szombaton, Vasárnap, Hétfőn,
és Kedden (végre csilingel egy nap is
itt ebben), Szerdán visszavenném régi
bokámat szőröstül, cipőstül, égi
bocsánat száll a fejembe akár
a szesz, meg a dicsőség, és maradna
vidám lehetőség minden cipőcske.

Zápor

Nyáron több az igazság. Télen több
a kétely. Nyáron velem vagy, és télen
mellettem. Majd a tavasz, meg az ősz
dönti el, hogy csak ketten maradunk,
vagy együtt lehetünk végre. És akkor
kezd el majd esni az eső. A víz
legkedvesebb értelmében. Elég
rég őrzöm emlékezetemben ezt
a jövőt, ne érjen meglepetés.
Mit keres az az esernyő kezedben?
Mondtam: tavasz, nyár, ősz, még sokat alszunk,
legyél hát türelmes szép türelemmel,
s tedd, azt az ernyőt oda ahol tartjuk.

Szép téglafal

Naponta találkoztunk egy bizonyos téglafal
alatt, aztán ránk jött a szerelem. Nem
derült égből, a fagyos szentek felhőkön
hálnak, de hát a tavasz, a tavasz, kevés dolog
van, ami egy szerelmet bölcsőbe fojtana,
sőt, mondhatnám, minden külső tényező
mintha csak terelne, unszolna ezirányba,
szerelemünk irányába, mégis, mi egyebet
tehetünk egy téglafal tövében, csip, csip,
csókázzunk? az már a napköziben is bokán
rúgásba torkollott, ami, nyilván, vak varjúcska,
azt jelentette, hogy szeretlek, aztán ez a téglafal,
ronda foltjaival, tövében alkalmi szeméttel,
állati és emberi gőzeivel, csupán azt súghatná
egy magányos valakinek, hogy ide üsd
a fejedet a fagyosak fekhelye láttán, hát
nem csodálkozom, hogy vágyaink egymásba
folytak, nem kívánkoznak azok a fal tövébe, felhőkre.
És mondd, mi lesz, ha majd szépre festik a téglafalat,
és kapukat vágnak rá, ha megjön a Nap, mondd, merre…

i.

Uram, te legnémább közös ismeretlen,
csak ülünk a padokban, állunk a szószéken,
és várjuk csendesen, hogy kiderüljön az
i., hogy melléállhassunk, legyen világosság,
ha ő nem áll mellettünk, ha a legsötétebb
sarokban révednek vágyaink, akkor is,
mint ahogyan borja mellé áll az állat,
és a barom ellátja kicsinyét, csak úgy, mint
ahogyan a föld növényei egymásra találnak
az ég alatt szüntelen, csak úgy, és mintha ez
a jóság lánca lenne talán, pedig csak az i., velünk,
majd nélkülünk szintén, amire föl-föltesszük
pontjait és életeinket, újra, és újra, és akkor
majd semmi szükség nem lenne rátok,
írástudókra, mert bármely bölcsesség
szava a csend, kottája a vér lüktetése,
mi elhal, majd fölsír újból, képe a töretlen arc,
és nem attól örök, hogy nem szűnik meg,
hanem hogy láthatatlan, csak így lehet
bizonyos, így öröklődik és száll örökül által,
más minden hangjaira hull, színes rajzai
szertefoszlanak a megálmodóval, akár
ifjúságom utolsó napjai éjszín kezedben
fényesség, nem hiába vagy te uram szótlan,
néma nem hiába vagy te uram hallgass
meg minket, szólunk.

é.

Mint é. az ágyon elheversz,
lomb suhog az ág körül,
testreszabott kulcsaiddal
száz való nyílt egy közül,
itt künn a dúlás porain,
hol lesántul és botja nő
a vágynak pajzán vicc jogán,
lesz hajcihó meg hajcihő,
ha megcsiklandja talpait,
a dörgedelmes láb nyomát,
csak elárvulsz, csak rendszerint,
az é. jön el, a lomb felől,
a vággyal együtt égre hint,
a kékre ül és hátradől.

ő.

Nem egy ő. maradt árván,
hogy aztán egyedül
inaljon nyúlánk füvek és árkok
bokrai fölött mindenféle réteken,
fák, magasra nőtt csemeték
között, mindenféle erdőkben,
hogy aztán egyik szemében
a nap legyen, másikban a hold
legyen, egyikben a föld legyen,
másikban a szelíd ég kékje,
szelíd kék semmi, és mégse,
így ezzel a mindenséggel
csodálkozzon rá a pillanatra,
melyben ő az, aki akkor,
soha nem emlékezés, soha nem
eljövendő, majd jámboran megáll
ott, ahol szalad, ott, ahonnan
elszaladhat, mert a magány nem
goromba, soha nem goromba,
ha kellő képeket választ
társul magában.

x.

Drága iksz,

minden kedves tudományunk határán
beléd botlunk, és mire fölnézhetnénk
elnézést kérni, hogy letehessük barátságunk
legelső köveit, már csak végtelen közöny
tárul elénk, amit hol világosságnak, hol
pusztán fénynek nevezhetünk, talán egyszer
kiderülhetne rólad az is, hogy létezel,
mert csakis neked hisszük el, hogy nem.