Borsodi L. László prózaversei

Fehérségek

A fal fehérségén apró bogár araszol. Amíg mozgása láthatóvá válik, és átjut egyik széltől a másikig, órák, napok telnek. A pók lábait mozgatja, visszahúzza, elernyed. Újra kezdi.
Az infúzióban a cseppek függőleges várakozását nem zavarja semmi. A hullámzás végül éjszakává szelídül, nappallá, és újra. Ajtónyitás tagolja, neoncső világítja az egyenletes némaságot.
Reggel óta fagypont alá süllyedt, aminek tiszta súlya van.


Séta a templomtoronyhoz

Ha kellőképpen elmerülsz a séta önmagáért való örömében, és lábujjaid, lábfejed, bokád, lábszárcsontod, combod, egész felsőtested minden zsigerével, izmával, idegével, azok minden rándulásával megtapasztalod a térben egyenletesen előrehaladó, laza nyaktartással és az arcizmok apró görcseinek elengedésével társuló mozgás céltalanságát, amelynek egyetlen értelme kizárólag az említett összhatásban és nem azon kívül keresendő, közel állsz ahhoz, hogy kilépve önmagadból, tekinteted egy távoli templomtoronnyal találkozzék, amelynek teste történetesen nem ad hangokat, de amely épp némasága révén arra késztet, hogy immár feléje tartva – eredendő, önmagáért való értelmének megkérdőjelezése nélkül – tovább folytasd a sétát, amelynek örömében kellőképpen elmerültél.
A templomtorony keltette várakozás, amely egyszersmind egy hozzá tartozó templom meglétével kecsegtet, az pedig annak ígéretével, hogy kapui számodra nyitva állnak, lehet, hogy átmenetileg, célt adva sétádnak, tehát felszámolva a séta-létet, nekifeszülsz: elengedett arcizmaid görcseit visszahívod, nyakad, felsőtested, combod, lábszárcsontod, bokád, lábfejed, lábujjaid visszaíródnak a séta előtti pillanatba, amellyel nemrég szakítani tudtál. Ám ha e nekifeszülést eloszlatja egyrészt a séta mibenlétének tudatosítása (lábujjaktól az arcizmokig!), másrészt az a vigasztaló távlat, mely szerint a templomtorony nem mozdul el, mert nem tud sétálni, jó esély mutatkozik arra, hogy megtartva a séta önmagában megragadható abszolút örömét és értelmét, eljuss a templomtoronyhoz, hogy meggyőződj, képes-e hangot adni a teste, tartozik-e hozzá templom (ha igen, van-e rajta kapu, amely csak számodra áll nyitva), vagy árva, mint te, aki magánsétára indultál; és rájöjj, most már végérvényesen: a sétában megvalósuló mozgás értelme úgy aránylik a torony keltette elváráshoz, ahogy a torony a templom meglétének rejtélyéhez, amelynek kapuján, állítólag, be kell lépned.


(Útban a nyári kert felé)

A nyári kerthez több út vezet több nyáron át. Ezt nem lehet pontosan elképzelni. Nem tudni, a sok út közül melyek célszerűek, a késő tavasz és a korai nyár, illetve a késő nyár és a kora ősz közötti határ sem egyértelmű. A kert felől nem jön senki, nincs akit megszólítani. Ha jönnének is, lehet, egy másik úton.
Hosszú évek után végül elindulsz, nem mintha tudnád, volt-e értelme a megálmodott kertváltozatoknak. Kegyelem, szerencse vagy fatalitás? Mindegy! Te belső hangnak nevezed, sugallatnak becézed, amikor finomkodsz. (A megnevezésekbe mindig belebonyolódsz. Ettől vagy ilyen bizonytalan. Félek, hogy végül belebuksz.) Kövekre, apró madárcsontokra, a meg-meglibbenő szemérmes bokrokra bízod magad, mert másként nem tehetsz, s te érzed ezt a tehetetlenséget, hiszen a fák túl egyértelműek, a magasban szálló madarak röpte pedig nem megoldás.
Útban a nyári kert felé nem vigasztal a házak látványa, környékük rendezettsége, a paloták ornamentikája. A bennük lakók kérdései – bár vannak köztük ismerőseid, sőt rokonaid is – nem hozzád szólnak, nem szólítanak meg. Bámész tekintetük nem hoz megújulást, kertedről mit sem sejtenek. A települések logikátlan egymásutánját nem írja felül térkép, sem emlékeid, hogy valaha itt jártál, hogy valaha ismerted ezt a vidéket, amely most nem véd meg.
Egyetlen kép tart ki melletted: a tér sarkán megvillanó tócsa, az eső után tükröződő fordított templomtorony. Földbe mutat, föld alá – nyári kertet sejtet, ég színű ragyogást.


A szikla, amelyet meg kell látnunk

Van egy szikla délen. „A Szikla”, ahogy a helyiek mondják. Azt terveztük, egyszer felkeressük. Azt ígérted, magaddal viszel. Az egész ország egyetlen tömb: fehér arcú, fehér a teste. „Bokrokkal, fákkal”, így mesélted. A tengerparttól, ahol kikötünk, mondtad, meredek utak visznek a csúcsra, sötét sikátorok a mélybe. „A szikla rémes”, ijesztgettél. „A sziklán angyalok élnek”, szabadkoztál. Nem tudom, mi végre.
„Mikor megyünk? Mikor látjuk meg a sziklát? A »Sziklát«, ahogy a helyiek mondják?”, kérdeztem türelmetlenül egy vasárnap délelőtt. Előbb nevet kell adnunk neki, magyaráztad, vallani arról, miért választjuk, és várni, várni kell. A türelmet gyakorolom, a várakozást tanulom. Ha kérdezlek, hol tartunk, nem mondasz semmit. Mintha nem lennél, mintha nem lenne.
Délen van egy szikla, a Szikla délen, amelyet meg kell látnunk. Megtörténhet, hosszú évek telnek el így, de egy napon ránk talál a név, és kimondhatjuk. Ha szerencsénk lesz, jó széllel útra kelhetünk, habár – a hírek szerint – eltűntek az angyalok, és pusztulnak a fák. Egy bizonyos: későre jár.


A Nagy Találkozás

Attól tartok, néha attól rettegek, hogy egyszer – legyen egy esős délután –, de csak egyszer jössz velem szembe az utcán, a kihalt utcán, és én nem ismerlek meg. Nemhogy nem ismerlek meg, ez kevés: észre sem veszlek, nem kerülsz a látókörömbe, nem érintkezik a retinám a látványoddal, nem méltóztatik a szembogaram mozdulni, egy lepkeszárny rezdülésnyit jobbra, pontosan jobbra, esetleg balra moccanni, pedig te megteszel mindent, úgy is mondhatnám, mindent elkövetsz, hogy engem, a régi barátot, ismerőst, távoli rokont, jó családapát, az emberiség jótevőjét és tanítóját üdvözölj az üres utcán (ahol csak ketten vagyunk, egy lélek nem sok, annyi nem jár), teljes lényeddel azon vagy, hogy jelt adj, hogy létezel, hogy itt vagy, hogy hahó, hali, esetleg halihó, cső, pá, puszi. Tekinteteddel tekintetemet keresed, amely most ki tudja miért ki-tudja-hol, szempillád, pupillád, piercinged, tetkód csak rám összpontosít, már-már egymáshoz érkezünk, szinte érintjük egymás ruháját, érezzük egymás szuszogását, kezed mozdul is a zsebedben, hogy kivedd, és bizonytalanul ints, amíg még van, lehetne értelme, de látod, hogy most, most, most megyek el melletted, hogy a helyzet reménytelen, visszahozhatatlan, elvégeztetett, ámen.
Magadba roskadsz, és legyintesz, a Nagy Találkozás elmaradt, lelkesedésed enyhe anyázásba csap át, integetésedben csak a középső ujjad vesz részt, a földhöz vágott esernyő tompa puffanása pedig nem hallatszik a mennybe, és nem értem, nem tudom felfogni, hogy másnap, amikor rád köszönök, és stílusosan bókolok, miért nem szólsz, miért jár máshol a tekinteted, miért nem figyelsz, miért nem vagy odaadó, hogy lehetsz ennyire szórakozott, hát ez már mégiscsak felháborító!


Tereink

„Van társam,
ifjú, virágzó és szép”
(Oravecz Imre)

Találkoztunk egy téren. Szólt a templomtorony harangja. Azóta közös a lépcsőház, a lépcsőházban a villanykapcsoló, miénk a lift. A bejárati ajtó csak nekünk nyílik.
Együtt költöztünk be a lakásba. Ő találta ki a falak színét, a bútorok helyét, hol álljon a hűtőszekrény, hány polc legyen a kamrában, melyik legyen a hálószoba, merre nyújtózzék az ágy. Közös az ágyunk: együtt fekszünk le. Reggel ugyanannak az órának a csengőhangjára ébredünk: együtt isszuk a kávét, kettőnké, csak kettőnké a kávé íze, és közös a fürdőszobánk, a konyhánk, egy az asztal, amelyiknél reggelizünk.
Ő öntözi a szobanövényeket, ő tesz rendet. Ha kérdezem, halkan felel, ha hangos vagyok, csendre int. Ha kér, kedvesen hozzám bújik, ha követelőzöm, nem utasít vissza. A szavakkal szépen bánik. Ha rá figyelek, hosszan mesél, de ha megbántom, tekintete guruló vasgolyó. Ha otthonról éppen indulok, megigazítja a kabátom gallérját, leveszi a nem létező pillét, és ha telefonon felhívom, azt mondja, hazavár.
Ha fáradt vagyok, óvatosan lépked, odateszi az ételt melegedni, bort tölt. Ha fáradt, mellém ül, illatával elbódít. Eszembe juttatja, ha valamit elfelejtek, feledtet mindent, ha sértődött vagyok és dühös. Velem virraszt, ha nyugtalankodom, egyedül, ha én álmodom.
Ha megkérdezem tőle, miért, azt mondja, menjünk ki a térre: a harang hangja ott csobban a legszebben a délutáni csendbe.