Szikra János versei

Nem nézek vissza

Elforgott fölülem az ég,
már csak három rúdcsillagot látok
a Göncölszekérből.
Két nap még
s hajóra szállok,
vonatzakatolást hagyok magam mögött,
fullasztó leánderillatot,
bölcső-ringású,
csípő-vonzású tengert,
s hullámzó derekú nőket
a nyughatatlanság vonagló fövenyén.

Kihűlt kagylókat,
kallódó,
lakatlan csigaházakat,
dobálhat akár tonnás sziklákat is a tenger utánam,
aminthogy nem dobál,
nem nézek vissza e nyárba –
befutná talán a vér is a szemem.

újra csend

szívemben csend van – újra csend
baktatok végig a Tátra vad útján
s tűnődve szemlélem ismét
a lelkemen általszivárgó fellegeket

nem érzem szükségét semmi múltnak
amit elhagyok legyen örökre árva
tagadjon meg az Isten
ragyogjon rám az ősi hiába

boldog vagyok tán…?
bársonyos kétség!
eső ver végig forró testemen –

Edit mosolya átüt a felhőn
lányom dalol az úton s fiam
bölcsen hallgatva fogja a kezem

Levél a seholse lévő házba

Mielőtt végleg a földbe süllyedek,
őserdők, zöld tüdők, hadd szólok hozzátok, gályákat rejtő tengerek,
tollas lidércek, madarak, lelkem füttyösei, jajgató lécek, bácskai jegenyék,
porbavert falvak, legyalult tanyák, köztetek szórom a szívem szerteszét,
hadd halljék szavam szótlan is, visszhangtalanul,
hol horizonttalan szikbe fullad a tengeriföld, s a föllazult égi azúr,
hol rájaütéssel, ajkán szederrel ringott felém a szerelem,
s rideg csípőjén lázban vacogva megtörtént mégis az Élet velem.
Megtörtént, s meg-
tört volna, ha
anyám késfakó viaszosvászna nem vár, nem cseng fülembe szava:
„Egyél, kisfiam, messziről jöttél, s Isten tudja csak,
mikor jut szádra csók, gyomrodba meleg falat” –
horpadt a melled, beroskadt barlang a hátad,
hány éved van még, hány hónap, hány hét, hány nap, s hány az apámnak?
Mit tegyek érted? Mit is tehetnék… Botfából sarjadt ágas fa,
csontvelőt rezgő széles agancsom nem fér be seholse lévő házadba.
Mielőtt végleg a földbe süllyedek,
anyám, anyácska, az első hó előtt hazamegyek,
Mányi is ott lesz és Tili, nyomában fekete macska,
tortát majszolva, tűnődve lép át a tükrön Manda,
s Nenne morzsol majd értünk egy végtelen rózsafüzért,
Jolán és Anna
leszáll a mennyből, s két öregapám
is bemutatkozik végre egymásnak (utólag) talán,
ránknyikordul a kapu, Buksi fölugat, s Kempelen Farkas susztermattot ad
Garri Kaszparovnak a kivágott, százéves bácsalmási diófa alatt,
repatriálnak a Plettlik, s a söröshordók közt tangóharmonika szól
az Alpokon túli átkozott, átkozott–áldott sváb dombok alól.
Így élünk – holtan. Felöltöd szétmállott matrózruhád,
háromévesen ülsz kisautódban kilencszázharmincban, nyomod a labdadudát,
bicikli fordul a sarkon, rajta egy atlétatrikós kéményseprősegéd,
elgázolod, majd két lányt szülsz néki – mit sem tudsz erről, s rólam se még.
Mielőtt végleg a földbe megyek,
juharfa lombok, jázmin szerelmek, gólyákkal terhes tág egek,
hadd mondom el még: tollas lidércek, lángzöld jegenyék,
levert harangok, barátok, nők, köztetek szórtam a szívem szerteszét,
és gyönyörű volt, és rettenetes ez az ördögi, szent, szent, szent özön,
és értelmetlen, és érdemes, és köszönöm, anyám, köszönöm.

A remény velocipédjén

Romantikus e bálvány valóban.
Gyémánt űr reszket a szíve helyén.
Holtak kacaját veri vissza a bérc,
öblében elfér az óceán,
a mammogó havasi medve,
elfér a tágas honfibú.
Gombák iróniája:
penész a fenyők tenyerén.
Kivándorol a lélek,
Ábel koporsóban sem jöhet haza,
lég-vályog s Déva-jövő,
AMIT RAKTAK DÉLIG,
LEOMLOTT ESTÉRE –
torlódik fölénk a semmi gótikája.
Rozsdásan mordul utánunk,
szakadt vaslánc a múlt,
Oltba, Dunába falazott harang.
Küküllőzhet a szellem a remény velocipédjén –
sivatag vakít a völgyben,
villog a vajszín kaolinmező.