Varga Melinda versei

Ballada a tavaszi távról

Mint csiga kúszom a ragacsos időben,

nincs unottabb, mint a lassú kattogás,
hiába fénylik minden azúrkékben,
közhelyes nekem a tavaszrianás.
Illatod most paplanra szálldos,
testemre mégsem hull vágytakaró,
alakod kellene, a hiányt elmosó,
ölemben felolvadna a hó.

Ágytársam lett a lámpacsend,

álmosan fényezi hiányod,                                                                                      
hiába a tavaszi étrend,
ha hordod bundakabátod.
Kacsák csőre összeforr a tavirózsákon,
macskaszerelem az ereszen tán a való,
pillangó lennék, válladra szálló,  

ölemben felolvadna a hó.                                                                                           

Herceg, te ott a messzeségben,
nélküled ólomsúlyú minden lét-ék,
mi a földi húspiacon kapható,
mosolyrubinodtól
ölemben  felolvadna a hó.

Költőcsók

A poéta csókja
lüktető szófal
a pokolból,
pulzus a csuklón,
vérrel átitatott folyosó.
Színes tűz a nyelv,
behatol a keringésébe,
és felégeti
a szívkamrát.

A test versbeszéde

A vers feltűzve gyertyalángra,
piros mágia minden szótag.
Ha vér szaváról készülsz írni,
légy mohó a testbazárban,
aggass magadra minden ékszert.

 

Ha test mögötti másra vágynál,
bohóságod feledd,      

 

s mértékkel vedd a játszmát.                                                                        
Minden ösvény önmagad húsán
át vezet.

 

Hajnal Kolozsváron

       Francois Brédának

Koszos mezében szalad a hajnal,
üveges szemmel bámul egy tömb.
A hűvös térre álmosan áll ki a kurva,
ajkamról búsan párolog a borvidék,
s az éj, minek barna teste hulla.

Az elme büszkén cipeli terhét,
a részeg napba nézést, álnok verőfényt.
Ezerfokon izzok, mint a világ korongja
a földi hajnal rúzsfoltos ölén,
mint meleg kenyér ropog
frissen a vérem.

Itt benn kisablakok kacsintanak,
a füst illatára részegülsz,
tán az örökkévalóságba kísér
a sárga szivarvég,
vagy a kitervelt végzet,
nem tudni  mi a való s mi a kívánság.

Odakint szürke verebek visongnak.
valahol fényt kapcsolnak fel újra,
szoros nyakkendő minden óra,
nyakamra tekert szín a táj,
virágárus néni kezében
lopott harangvirág.

Lassan elkezdődik a robot,
kopott szimfóniák minden létsörért.
Villamos sínén jajdul a másnap.
Pajkos koboldok
huncut csókot küldenek
papírlapodra,
minek íze 
tán nem is evilági.