Csontos Márta versei

Iancu Laura

selymeket hallgat

Aranyba olvadt falakon
feszülnek az árnyak,
bölcsőben ringat az idő.

Sugárláncot vonszol a szél,
nekem dőlnek a fák.

Fészket rak ágamon a szó.
Nyílik a túlérett hajnal,
lebeg az ősi fantomkép,
a csend selyme izgató.

 

Jeanne d’ Arc napja

 

 

Hangom szabad
kiáltás az átszűrt fényben.

Azon a napon majd hallgatok,
s a kivérzett gondolat
anyagát terítem lenyomatom fölé.

Hová kerget majd a kérdések
igazsága, ha közelednek a jelek,
s ha megküzd velem maradék életem,
a győztes oldalán ?

 

Már nem takar távolság,
viharpalást,
maradsz,
mi voltál,
sorsod eretneke.

 

Tóth Ilona medika
halálba gyógyul

A Semmi és a Minden roppant
keveréke forgat, a küzdelem örök.
Magam létéből ered a sötét
és a fény, a képzelet
hatalmas kövein.

Homlokom
mögött olvadnak hamis képek.

Nem izgat már az Ige forró lehelete.

Testem utolsó szikrái
alatt pernyébe hamvad a gondolat.

Zsarolnak halálra ítélt parancsok,
én vagyok a meglopott tolvaj.

Minden, mi ismerős, arctalanná
válik, felhők
fonákjára üszkösödik a Nap.

Homályba pólyál az éj angyala.