Print this page

Balla Zsófia versei

HÁROM SZONETT A GYERMEKSÉGRŐL

I. AKKOR ÉS MOST

Minden idő, melyet elvesztegettem,
másnak érik, remízben vár sorára.
Minden idő, mit józanon megértem,
váratlan örökség – mégis van ára.

Bőrömben, mint kölcsönkapott cipőben
ődöngök – egy vásárban elvesztett gyerek.
A nyelvhez vagyok kikötve, mint csirke
spárgán a csaphoz, – néztem, hogy remeg!

Nem a hullámzó hús bánt most, a fodrok,
nem a rángó emlékezet aritmiája,
nem a röppenni kész mosoly, nem. Forgok

a megbocsátás útvesztőiben.
Ki csipog, bőg anyja után hiába?
Isten a dadám, éppen megveszteget.

 

II. BOLDOG ÁRNYAK


Hallom már, a tóból zene szivárog.
A tél kitol magából: születek.
A szüremlő, táguló fényre váltok.
Anyám vagy te? Te vagy a gyermekem?

Legyél mindaz, ami már nincs velünk.
Egy izzószürke, wolframszálas villany-
körtét s szétfutó higanygömböt hol lelünk?
Az ember kővé, kő a légbe illan.

Kiss Árpád apró doktor bácsink bármikor
tudott csokornyakkendőt kötni s nézd a bő
táskáját: csupa hűs csat, vastag marhabőr.

Cipőmön spicc és patkó… Sokféle idő
látogat engem s mint vadóc lovat, betör.
A tejfog múlt kihull. A
jelen újranő.
 


III. KOLOZSVÁR, 1958

Olyan a gyermek, mint a kecskebak.
Szopik, hempereg, anyjához bújik.
Mások sorsára, halálára vak:
rabszállítón fénylenek új gumik.

Mint most szívem a hűvös júniussal,
úgy teltem be házunkkal és a térrel,
a mésznek, hasábfának, csirkehúsnak,
vasnak szagával s nem tudtam mit érlel

a kor: százezrek buknak semmibe. 
Én a csillár nyúlt árnyaitól féltem –
míg apámba sült új-világ-hite.

Két idő dülöngél: gyilkos és isteni.         
A gyerekszobában ki sír? S ki vétlen?
Félelemben nem tud felejteni.

 

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány