Bogdán László szonettkoszorúja

Vaszilij Bogdanov: Robert Browning Szentpéterváron

„Hogy a vízre szállt a május – így mesélted ugyebár? – Éjszakától másnap délig fellángolt a maszkabál,
S felkészültek új kalandra, ifjúkorban így szabály”

(R. Browning: Egy Galuppi – toccata. Ford. Vas István)

A hasonmás

1. A másik

Míg növekedek űrként a szívében,
délután egy teherhajóra szállok.
Kísért alakja, arca, látomások
üldöznek. Átláthatatlan minden.

„Nem túl kényelmes a kabin, fiam!” –
dörren rám egy vén tengeri medve.
„Honvágyam van!…” – hebegtem vidoran,
angol szavak közt elkeveredve.
Nem beszéltem hetek óta senkivel,
képzelgéseimmel összekevert
Szentpétervár. Kísértett a másik.
Azt se sejthettem él-e valóban?
Amikor nincs itt, egyáltalán hol van?
Lénye rejtélye elkísér halálig.

2. Hisz nem tudhattam…

Lénye rejtélye elkísér halálig.
Iker-létünkre nincsen magyarázat,
csak egyszerűen ott vagyunk egymásnak.
„Túlkomplikálod!…” – Hasonmásom ásít
Játékaink méltó díszlete volt,
tereket kínált az elmúláshoz,
különös, bizarr szcénákat koholt,
mágikus, hideg fényében a város.
Leszúrtam volna, a utána magam,
együtt távoztunk volna boldogan,
ha tudtam volna én vagyok a másik?!
Várva, hogy közös álmunk elkever,
véresen rogy a kőre, felesel,
vagy káprázatként nyomban léggé válik.

3. Ha megöltem volna?…

Vagy káprázatként nyomban léggé válik,
mielőtt tőröm megérintené.
Nem tragédia volt ez, kabaré!
„Blőd szatírjáték!” – röhögött a másik.
De akkor is!…A létem forgott kockán,
a becsületem és az ép eszem.
Mindenki egy példányban van jelen.
Minden egyéb csak túlzás, álom-foszlány.
De erről mit mondhattam volna Tom
kapitánynak, igazán nem tudom?
De amikor a hajójára léptem
mit gondolhatott? Igen furcsán nézett
Gyilkosnak vélt? Csempésznek? Olyan mindegy.
A szemében vad, utált arcom néztem.

4. Nem búcsúzott

A szemében vad, utált arcom néztem.
Reméltem tán mégis megjelenik.
Szellemalak volt. A mókát szeretik
a fantomok. Hogy ott lett volna, kétlem.
Semmi nem történt. Kifutott a hajó.
Láttam Pétervár tűnő tornyait.
Nem tudtam mégis mi lett volna jó,
ha mindent cáfolva megjelenik,
bizonyítva, bár nem ez volt a gond,
hogy létezik és nem vagyok bolond,
igaz amit titokban végig hittem,
bár nem voltam képes bizonyítani,
ehhez õt kell volna hallani,
tréfás kedvében teremtett egy Isten.

5. Ahogy tetszik

Tréfás kedvében teremtett egy Isten.
„Mindent ne tudjon egy hallhatatlan! –
legyintett éjjel, amikor faggattam. –
Az ész bajjal jár! Elhiszed, remélem?!
A tudás, épp tenéked magyarázzam,
veszélyes lehet és nem várt bajok
okozója. Jó példa Gribojedov.
Tetszik, nem tetszik, mindent csak az állam
tudhat, de rólunk õk se tudnak semmit.
Van ki bírná a kor gúnycsapásit?
Ahogy tetszik – hagyta ránk, s nem titokban,
kedves költőd, s rögtön parírozott.
Létünk titkáról ő többet tudott.”

6. Maradjunk észrevétlen

„Létünk titkáról õ többet tudott.
És van egy nő is Péterváron, de nem
szerettem volna, hogy megismerd, hiszen
neki még én, és csakis én vagyok!
Fogalma sincs, hogy Londonban is élek,
s előtte hajlong az angol változat.
Rám néz, majd rád, lásd éppen ettől félek,
döbbenetében szava elakad!
Hiszen még te is, milyen nehezen
fogtad fel, hogy osztoznod kell velem,
arcon, alakon, eszméken és lelken,
a kettőnknek teremtett mindenségen…”
„De azért én, mégiscsak én vagyok!…”
Nem szólt. Legyintet. Búsan kacagott.

7. Külön körökben.

Nem szólt. Legyintett. Búsan kacagott.
„Saját körünkbõl nincsen mód kitörnünk.
Ez a törvény! Most annak kell őrülnünk,
hogy szeszélyesen változó állapot.
te Londonban, én Szentpéterváron
rójuk köreink, egymástól távol.
Az élet, Robert, mit tagadjuk, álom.
Csak egymás mellett nem! Élhetünk bárhol,
Azért néha még felkereslek téged.
Lehet egyszer oda is elmegyek.
Létem a léted hibájának véled,
de költő vagy és én is az leszek!
Külön-külön, de reánk vár az éden.
Ne lázadozz! Maradjunk észrevétlen.”

8. Kérdõjelek örvénylenek a helyén

„Ne lázadozz! Maradjunk észrevétlen.
Megénekled majd ama képeket,
melyek szobátok falán függenek,
a várúrnőt, tudd, én is látni vélem,
mialatt bús orosz szavak között
bujkálok, végig megyek az úton.
Az is lehet falura költözök.
A jövõt, hidd el, én se tudhatom.
Lehet többé már nem találkozunk?
Mindkettőnknek ez lenne a legjobb –
súgta az árny –, ha külön álmodunk…” –
vigyorgott és egyszerre szertefoszlott.
Kopogtak. Jött az öreg kapitány.
Kacagás hallszott. Itt volt még? Talány.

9. Eláruljam?

Kacagás hallszott. Itt volt még? Talány?
Rummal kínált. Kérdezte mi elől
menekülök, és Pétervár felől
faggatott a mord Thomas kapitány.
Eláruljam? De mit érthetne meg
kettőnkből ez a viharvert tengerész?
Segíthetne, ha most egy merész
gesztussal hasonmásomról vallanék.
Egyáltalán felfoghatná mindezt?
Hiszi körözött gyilkos nem vagyok,
de akkor mégis ki elől futok?
Savószín szeme belém mar. Kérdez.
„Megvallhatná, ha akarná, talán.” –
Estébe hullt a bódult délután.

10. Szorul a hurok

Estébe hullt a bódult délután.
Bevallom tehát, két gyors korty között,
hogy költő lennék, s Pityerben ördögök
jártak nyomomban minden éjszakán.
Keresztet vetett. „Nem titkosrendőrök
voltak tehát, kik hajnalban meglesték,
hanem ügynökké váló ördögök,
a pokol elszánt kémei követték?! –
Újra tölti a rumos poharam,
és úgy néz rám, hogy elakad szavam. –
Azt akarja, hogy mindezt el is higgyem?”
„Nem. Én csak haza szeretnék már menni”
Szorul a hurok. Látom nincs mit tenni.
Egyszerre válik bonyolulttá minden.

11. Az ördög az Antillákon

Egyszerre válik bonyolulttá minden.
„Ön úri fiú, költő, épp ezért,
nem tépném le homlokáról a babért.
Öreg vagyok. Már nincsen miben hinnem.
Ha nem tudná, e bajlátott világon
megtörténhet minden, amit képzelünk,
hisz költő is, mint Blake, Shakespeare, Byron,
seb sincs arcunkon, mégis vérezünk.
Eljöhet értünk bármikor az ördög.
Az Antillákon már értem is eljött,
arcomba meredt és felnevetett,
szelet ajánlva fel a lelkemért.
Remélem úrfi, végül is megért?!…”
Rázom rácsaim. Sírok? Nevetek?

12. A bizonyíték

Rázom rácsaim. Sírok? Nevetek?
A rumos üveg lassan kiürül.
Innen nem érti soha senki meg.
Az ember végül annak is örül,
ha nem vegzálják. Az öreg vigyorog.
„De ki volt hajnalban az a figura,
akivel beszélt? – A kabin elforog. –
Egészen olyan volt, fiam, mint maga,
de nem vetett árnyékot a kövezetre!
Veszekedtek is, szinte megütötte,
csak egy árnyékuk volt, ez, hogy lehet?
A másik eltûnt, maga felkiáltott.
A hold szűrt ezüst fényében kóválygott.”
Széttört ketrecként recseg a szonett.

13. A hasonmásom eltűnt valahol…

Széttört ketrecként recseg a szonett.
Némán bámulom rumom tükrében
arcom. Környékez az őrület.
Minden szétfoszlott, miben egykor hittem.
Láttam az eljövendő éveket,
egy nőt is láttam, tengerpartokat,
hajókat, mólót, kikötőimet,
a városokat, hova eljutok.
Megláttam versesköteteimet,
hőzöngő, boldog szereplőimet
forogni arctalan az őrületben.
Csak őt nem láttam a jövőben sehol.
A hasonmásom eltűnt valahol.
És nem tudhatom mikor jő el értem.

14. Láthatom-e még?

És nem tudhatom mikor jő el értem?
De Tom látta, tehát mégis létezett
a másik, és én szinte megütöttem,
noha árnyékot – miért? – nem vetett.
De a szememmel láthatta magát.
A kapitány a hajóhídról leste,
hogy vitatkozunk. Hallotta szavát.
Látta, hogyan feszül meg karcsú teste.
Kérdés volt. Nem létezett felelet.
Láttam a pétervári teleket,
nem kellett volna eljönnöm innen,
hiszen elválunk. Láthatom-e még
zongorabillentyűk felett a kezét?
Míg növekedek ûrként a szívében.

15. Mesterszonett

Míg növekedek űrként a szívében,
lénye rejtélye elkísér halálig,
vagy káprázatként nyomban léggé válik,
s a szemében vad, utált arcom nézem.
Tréfás kedvében teremtett egy Isten.
Létünk titkáról õ többet tudott.
Nem szólt. Legyintett. Búsan kacagott.
Ne lázadozz! Maradjunk észrevétlen.
Kacagás hallszott. Itt volt még? Talány.
Estébe hullt a lusta délután.
Egyszerre válott bonyolulttá minden.
Rázom rácsaim. Sírok? Nevetek?
Széttört ketrecként recseg a szonett.
És nem tudhatom mikor jő el értem?


+ Shakespeare: Hamlet. fordította Arany János. Shakespeare komédia cím. – a fordító jegyzete

+ Az őt egész életében izgató és kísértő doppelganger témát utoljára a Robert Lowell Szentpéterváron című nagy, öregkori ciklusában próbálta elemezni, a sorozatban szereplő szonettekből szonett koszorút is írt, de nem küldte el nekem, a ciklusba sem illesztette be, egy Robert Browning kötetben találtam rá a legépelt és lila, zöld tintával javítgatott variánsra, ezért úgy döntöttem, nem bontom meg a nagy ciklust (hiszen több minden értelmetlenné, sõt már-már érthetetlené válna, felfoghatatlanná, értelmezhetetlenné!…), hanem függelékben teszem közzé, hiszen önálló versfüzérként igenis érdekes s igényt tarthat az érdeklõdésre. A ciklust s a szonettek és a szonett koszorú hasonlóságait és eltéréseit talán majd készülõ biográfiámban elemzem.– Tatjána Bogdanova

* A ciklus első része a Látó 2012/júliusi számában jelent meg.