Dimény Árpád versei

Film noir

Fekete Vincének

Tényleg itt, már itt a tél a sarkon,
habzik is, mint egy drága sampon,
ránk görgeti hideg rakományát,
szürke piszkost, sártól barnás sárgát.
Alóla kell majd magunk kivájni,
belénk ragad, mint nyílt sebbe fásli.

Gyolcsfehérre fizettünk be, s mégsem…
Bárcsak egy kis jézus, egy félisten,
vagy rokona, ki szűz hóra tapos,
lenne mind új, de mind szabadnapos.
A hiány nem látható, s hogy árva,
talán fénnyé nő felnőttkorára…

Talán akkor ott, elrejtve abban
a jelentelen szép pillanatban,
mikor a táj homály lett szemünkben,
mikor valami kék mindenünnen…
Talán akkor volt az mikor éden,
szép rezgések körös közepében.

Késő már, itt az éj, s vele a tél…
Miért e rémület, s miért ily mély?
Betegségünk törli le e vatta,
lemossa lágy bőrünk csontozatra.
Szörcsög a táj, ahogy a láb cuppan,
opálszemmel várnak a kapukban.

Összegyűltek, s egymásra zsúfolva,
imbolyog a Yorick-fejű csorda.
Itt az éj, s a lélek szelídé lesz,
eszelős csönd mindent összerémez,
Nincs érkezés, nem is vesszük észre,
magasból le, részből az egészre.

Én térdep’lésre kész, de miért is?
Koromfüggöny, megfagy még a lég is.
Minek ablak, ha nem nyílik tájra,
dermedt magam visszasajgó árnya…
Vajon mi célom? Meddő Jeremiás.
Hisz ez a tél, s benne valami más…

***

Melyben az egyedüllét akár egy palack

üldögélek, bárcsak veled
nézhetném végig, ahogy a zápor
eláll, majd újra elered!

versenyt folynak az ablakon
végigcsorgó cseppek, átmossák
tekintetemet. plasztik flakon,

hirtelen ez jut eszembe
– milyen mesterkélt, műélet –
zárt. a dzsinn-mesével szembe-

állítom. az alany ma én vagyok,
arcomat az üveghez lapítom.
elkeseredni mindig kerül ok,

mert vegyük csak azt, hogy „magány”,
mondjuk egy üres házipapucs? (az első ok)
s lám ebben is itt van hiányod.

***

Benned s feléd magamat megtalálni

a távolság: ő egy kis faluban,
én a városban csak azért,
hogy minden délben felmehessek
tizenvalahány kilométert, hogy lássam,

útközben mezők, juhoknak legelő
kövér füves vagy felszántott ugar,
sok-sok gyönyörű nap. legtöbbször
felhős ég alatt.

majd az első hét után (kábé)
szinte akartam az utat, s nem csak érte!
mindig ugyanazt, nap mint nap,
alkonyattól-pirkadatig; valami titkot
próbáltam felfedezni, talán ugyanazt, amit őbenne…

felfedezni a változó színű fűben,
vagy az egyre gyarapodó juhnyájakban,
elmélkedve – mennyi lakozhat belőlem
egy tenyérnyi valamiben.

s ha megálmodtam volna előre
az egészet, anakronisztikus, már-már
beavatkozásnak véltem volna.