Ilyés András Zsolt versei

Bolyongásaim

Haladok…
Nyugton nem maradok.

Mint szennyes és megunt pólót,

hagyom el testem, ha lehúzzák a rolót,
csak apró botlás lesz, amikor meghalok,
körültáncolnak szűzies angyalok.
Enyésző testem már nem kísérti vágy,
szemeimnek sem hihetek tovább,
nem vezethet meg csalfa látomás,
mert vár rám, újabb és újabb állomás.
S miért lennék magammal fösvény,
a lét hátán kitaposok néhány ösvényt.

Csábítanak a csillagok.
Haladok…

***

Ezer egy éjszaka

Kíváncsi kamasz űzte az ármányt,
hogy mártír lehet a földi mennyben,
felfedezheti egy éji buja csendben,
ezer angyal ölében a szivárványt.

Ahogy felnőtté vált a színek fakultak,
torkát mardosta az elhalt tüzek füstje,
szemében ott csillogott Júdás ezüstje,
levegőjét elszívták a végtelen alagutak.

Visszhangzott benne a sors végszava,
hangfoszlányai sorra mind elnémultak,
megváltó fényt szitáltak az egérutak,
a kínok csontba vésték: egy ezer éjszaka.

***

Van úgy…

Van úgy hogy sírni szeretnék
de szégyellem könnyeim
amikor a bánat végigtapos
az élet apró örömein

Van úgy hogy messzire mennék
de gyökereim fájnak
különben is akiket szeretek
nem fordítok hátat

Van úgy hogy szomorúan vallom
nem lehet már rondább
de gyerekem mosolya biztat
s megyek hát tovább

Van úgy hogy táncolni szeretnék
kiugrani a bőrömből
sorsom kockáit összerakom
bánatból és örömből

Van úgy hogy bánom amit tettem
meg azt is amit nem
de legvégül csak az számít
megbocsát-e  Isten?