Lászlóffy Csaba verse

Lesz megváltás – a világ végezetéig?

Tehetetlenség (mert irodalom) –
gyengeelméjű ivadéknak most már,
ki mondja meg: érdemes még vajon
írni?... Ihlet! (röhögnek), mintha fosnál –;

időveszteségeid s a kudarc
dacára vén latorként új világban(!)
le se köpnek, meg se követnek – mit akarsz?
Eleven hulla egy idegen ágyban!

Mert mások matraca és más-emlékek
és felmelegített szenvedélyek. (Jöhet az ak/gg/-
kori vallomás.) A pej kocogása a tordai
sóréten – (ezt még van akivel megosztani);
ámde a vitamin- és szabadakarat-
hiányos, sótlan évek és a toll
tompa üressége – papírvágyak, ritkán fehérek,
inkább sötétek, mint a protokoll-
asztalok felé sandító éhségérzet.

Láttad-e a handabandázva rángatózó
udvari népséget?
(Anus mundi!* – a komédiát
nem ismerő heherészése, ideát vagy odaát,
mindig nevetséges.)

Bevallani, hogy még élek?!

Az ostobaság nyüzsgő tejszínhabos zsákja,
a kukurékoló kivagyiság keresztespók-eledele
s a tőről-metszett naivák népies (lóhere-)
gyökerüket abortáló, elit-tobzódása.

Végül a posztmodern-utánzók hada
és drága pénzen vett közömbös dzsungele
– („Repítsd ide már azt az 50 Eurót!”) –,
utóvégre Assisi Szent Ferenc is a feje
fölött át-átsuhanó angyalok
morzsáin éldegélt vala.

A gatyád alól kispriccoló »fagott«
őserdő-ösztöne (túlélő Ádám!),
delejes zakatolás s ami a füledbe fér,
mozgalmi rögeszmék s röpcék a tér
minden sarkába kiragasztva, de nincs már veszély,
hogy kivágódjék a történelmi ármány
vaspántos kapuja, s mint ördögi kísértetjáráson
átmentett képzavar, tántorogva eléd álljon
a Bálvány.

Romantikus képzelgés tárgya:
a viharokban edzett árboc,
taknyolódva vagy tajtékosan áll most.

Kiolvad belőletek is a fekély valahára –
nincs demokratikusan össznépi jog (élj bárhol),
hogy letörölhesd a port a fáradt múmiákról.

Sok hűhó – golyóálló mezben – semmi(v)ért?!
Mihez kell ma még bátorság (vagy a kín)?
Horkolva elheverni a múzeumkert liliomágyásain.

Közben fantáziátlan agygörcs, ásít
a fejsebed, és a pökhendiséged
penésze mögött képződik egy másik.
Csigolyákat széttörő alattomos végzet!

(Az olvasás divatja után
a nemolvasás unalma talán?)

A dúlás, diszkréten, még nem halál –
villámsújtott fa alatt aki áll,
vagy a Szamos árvízörvénylésében
a magányára törő elvont félszben.

*a világ végbélnyílása