Lászlóffy Csaba: Talált versek

A kétely

avagy kérdések arról, hogy ki miért és mi által

Ha némán óvatos a szív
s csak ágyékszőrzeted zokog? –
Mit ér minden, ha a tudat
csak hülyeségre ad okot?

Jó vicc! Az űrbe ki temet
fura, halandó férgeket?
S ha már az Isten is halott,
a Földet ki örökli meg?

A sejthető (ha rettegünk)
végkép elejt, úgy ejt sebet.
Mikor melyik a gyilkosabb:
a valóság? a képzelet?

***

(A halál inge)

Kegyenc, ki vár? Ki ő!... Csak csábító csend
a Vadas-parkban. (Patát, hord lehet.)
Késő keresni óvhelyet vagy óment;
divat ellen mi segíthetne meg?
Mondd ki nyíltan, már úgyis megesett:

defloráció! Bizarr szó, ahogy cseng,
már nem tépnek a lángok valahol bent,
mint a kielégítetleneket.
S nem várod naivan, hogy az egek
Ura magához karoljon fent.

De most már tudod, hogy a lehetetlent
kísértetted. Míg magadra veszed
utolsó inged, testedből minden szent
orgazmussal egy kicsit kevesebb 
marad. Kegyenc volnál?... (Csak csábító csend.)

***

Etűdök – ‘58

I.
Mint a rémek kik rád lesnek
ami korcs ami a mester-
műre is árnyékot vethet
(pókhálód szövöd az esttel)

másnaposan hagyján  ám a
sohanapokért levedlett
gyíkbőr sárkány fél fogára
sem elég!  mondd mért születnek

legszebb álmaink anyám ha
minden csak hazug igézet?
boruló menny! zengő végzet!

kihűlt hálójába ránt a
tehetetlenség (ahonnan
jöttél menedék csak ott van)

II.
Semmi veszély már; gólya-magasban
ázol, alattad pára, salak van.
Jégeső! csontig ritkuló kéjben
mélyre hatolsz, mint horgony, az égen.

Rezdül az árnyék; űrbe világol,
néma tükörből hogyha hiányzol.
Nem leli többé hangod a fészkét,
kerge torokba fagyva a részvét.

Képzeletedben serceg a fűszál,
végtelen égtáj villan a hóban;
múltba takarva végleg a hű száj –

alkonyi búcsú (hinni, hogy jól van.)
Fagyban a kőhöz koccan a víz: fáj!
Életed álma, jaj, kihalóban.

***

Elégia az eldugult memóriáról

 E.-nek s magamnak

A keresés öröme – nem az a lényeg, hogy
megtaláljuk –, habár a remény ott van mégis
elraktározva valahol emlékezetünkben. Miként
a csapdákat elkerülő fenyőrigók: a lekopaszított
kökénybokrok felett mintha csak ők röpítenék
tovább a parazsat a pelyhekben szállingózó hó
láthatárán. Ül egymagában, szúrós kopott darócban,
fellegszürke gyapjú gomolyagban, és anélkül, hogy
túlbeszélné magát tudja: a békesség mindig jobb a
gyűlöletnél. Összemosódnak a dátumok; minden
hiába: a szörny mitologikus árnyéka most vetül rá
éppen a gyámoltalan új világra. Az Öregisten
terhes tudattal, elernyedve ül, mint halandó ember
könyvvel a kezében, s egy arcizma sem rezdül.

***

Küzdelem Medúzával

Az éjszakai égbolton ne keresse senki ma
a Medúza fejét. Látom végképp elváltozott
szépségét, mely áldott sejtjeiből fény-
sugarak helyett mérget okád, látom kiugró,
gyűlöletet sugárzó szemét, s a gőg pikkelyeit,
miket durván kikezdett csigolyái porcain szaru-
páncéllá növesztett, hogy megközelíthetetlenné
tegye magát. Több ez mint az elveszett ifjúság
esélye; nem az Idő, csak a belülről burjánzón feltörő
erőszak egy másik: beláthatatlanul sivár térben 
tehette ezt vele, hisz örökös szomjúság gyötörte
az elérhetetlen örömök után, s a fájdalom árnyékában
immár meddő ölébe ejtve sok kényszerképzetből
szaggatott kacat (tébolyt keltő sikongása egeket
hasogat, vihar szele sem tombol jobban), s tán épp
ezért: ahányszor a szemébe néznék, annyiszor kővé
változtatna - s nemcsak engem: az emlékezetben
elraktározott minden szépet, igazat, ami meg-
történt vagy megtörténhetett volna velünk.
Rejtőzködő lettem, én a mindenkor nyíltan
kiálló, akinek nem volt rajta kívüli titka és
ugyanúgy ragyogása vagy kudarca nélküle?
Élni a Medúzával – a Medúzáért! (ezt még Pallasz
Athéné előtt is megfejthetetlen – a halandók
haszontalan életével is feleselő aberráció).
Semmi csáb nem hajta már felém, legfeljebb
a kicsinyes bosszú, a komplexus átka, amiért az
isteni hatalom szeszélyét tehetetlenül kellett tűrnie.
(Ha valakire saját hitének templomában sújt le
a sors, az ezerszer is szertekígyózó dühvel ostorozza
a külvilág elérhetetlen ígéreteit s egyúttal önmagát.)

A magány kísértése végtelenné válhat, midőn akárki
élőt egyből halottá dermeszt fékezhetetlen tekintete.
A képzeletem pajzsáról visszatükröződő torz kép-
mástól rettegve, egyre inkább csak hátrafelé haladva
közeledhetek hozzá. Akit tulajdon természete
béklyózott meg. Az ég nem tud többé kivilágosodni
számunkra; vergődését ráadásul mint békanyálba
fojtott, nevetséges kuruttyolást hallgatom, amióta
ráncoktól elfeketülő orcájáról eltűnt a buzgólkodás
családias maszkja. Elégtétel gyanánt csak egy-egy
diadalt mímelő, részeg zsoldosoktól eltanult röhej,
miként ha az egészséges nemiség éjfekete kancája
hólyagos himlőtől lúdbőrözne, s ugyanazok a
sziszegve tekerődző, a halál nyelvét öltögető
hüllők nyüzsögnek agya tövében és ágya alatt.

(Kapkodva összeseperném őket napestig, ha jön a
szemetes – de hát én nem vagyok Zeusz.)

***

Elvérző gőg

Közvetítő nélkül az istenit? –
végképp betört állat voltál lehet
s még azt reméled: a rühes ebek
nem kóstolják meg véredet
(ne hidd!)

2012