In memoriam József Attila
1.
Rejtelmek ha zengenek,
Elkészül a vers is végre,
S lehajtod fáradt, szép fejed
A Mindenség eres kezére.
2.
A semmi ágán hűlt ideg.
Egymásba ráng a csillagok
Instabil fénye. Oly rideg
Köröttem minden. Írj, Halott!
Iszom a citromfű teát
Esik és gyöngyözik az ág
Egyszál neon fénye lebeg el az úton
Meg is ül az este verandán és kúton
Aranynak verseit olvasgatom közben
Lámpát kell gyújtanom s lám apró körökben
Érkezik a fény majd lezuhog a versre
S mellém ül le Arany ódon kerevetre
Idézlek feltétlen gyermekkorom
Ha szállt is meg később hamu meg korom
A mosoly a vigyor ha komikussá tett
Emberivé mégis s ha megvetett nem lett
Mindaz ami néhányunké és sokunké volt
Némán csüng a tábla bennem mert bezárt a bolt
A bolt bezárt és kialudt a lámpa
Megfontolt szavak telepedtek szájra
S mellkasomra higgadt őszutói sajgás
Színterek tűntek el és velük a zajgás
Kapar a torok is veszítésre állna
Szereplőd – de színes madár száll az ágra
E.-nek
Gyere a Mátyás-ba velem,
Ahol Anyámért imádkoztam,
Akit éppen evett a rák.
Hulljunk térdre egymás előtt is,
S hallgassunk addig – meddig?.. – ,
Míg a félhomályon át,
Istennek Egyetlen angyala
Meg nem érinti a vállad,
S ujját ajkadra nem teszi –
Ami annyira nehéz most nekem,
Általad – csak képzelem? –
Könnyű lesz neki.
Istennek haragját levetkőzve,
Közénk térdel, és talán
Megáld a kristályarcú Lény.
Bánat csorog az arcról,
De ujjainkat összefonva,
Egymáshoz emel ama Fény.
Es ist alles eitel. (Andreas Gryphius)
Te Magasságos, te Mélységes,
Ki sohasem egyenes vonalban vonuló
Teremtő Lélek és Mindenható!
Most, amikor minden rothad,
Naponként pusztul és áru tárgya,
Eléd borulok, mint csalódott szerzetes
A cella kövére…
Mindazt amit átéltem hosszú
Várakozások állomásain
Rátok hagyom – távol a bosszú -
Ti kedves hálótársaim
Egy-egy szavamnak antikolt mását
A Szerelem szótlan hulló varázsát
Azt ahogyan mindig vágytam
Ha kiürült versben lengett az ágyam