(Korrekt. Ha eltűnik a közös múlt, mitől lenne közös a jelen?)*
„Egészben… nem férek át önmagamon.” (Tandori)
Nyomozás – mi után? Az ismétlésekből elegem volt. Vége.
Az ostoba helyzetekből kikerülve: mint elázott teasütemény.
S rém unalmas - a sok ajnározott, élve
(félszájjal) ünnepelt történelmi Rém.
Gyűrött, viseltes: megbocsátó társasági képpel
jobb lesz, ha elfordítom a fejem (s te is);
a bosszú dühe: elfüstölgött szellem, vagy éppen
a pókhálós padlásra kiebrudált nemezis.
Ergo padlás! Romlatlan álmokkal világító, kivájt döblecfejek,
elhajított (fa)kardok, törött marsallbotok s te, képzeleted foglya:
az ujjbegyedre égetett gyertyacsonk helyett
diplomamásolatokra, szoptatós mamáról őrzött fotókra
a fejed fölött cseréprésen át pislákoló égszelet.
Ki mondja meg, mi ez? Csak a jóságot nélkülöző, csúfságos Isten
krétaportól kiszáradt bőre s világ porától elnyűtt mosolya.
Mint papírzsákba gyömöszölt kőművestörmelék:
vedlett, kifeslett minden.
Kényes gyomroddal minő magasságba kapaszkodhatnál még. Hova?
(Nagyapja jár az eszében, a spiritiszta szeánszoknak hátat-
fordító autodidakta, akit bátorrá tett a tapasztalat,
elhamvadt életével hiszékenyen ment, sodródott az Európa-zárat
feltörő kontárok elől... Mennybe? Pokolba? Az ajkán lakat.)
* Matuz János: Carnivori (Húsevők)