Borcsa János: Örökségem (jegyzetek, glosszák, tárcák). Ez a könyv egy apró darabokból (jegyzet, tárca, vázlat, karcolat, szösszenet stb.) felépülő, végteleníthető (végtelen) monológ, ennek szinte minden regiszterével: magánbeszéd, fohász, ima, segélykiáltás, „akkorismondomamagamét-mindig”, amelyben egy értelmiségi a századvégen (XX.) és a századelőn (XXI.) számbaveszi külső- és belső környezetét, saját világát, e környezet és világ külső-belső „állapottyát”; teszi mindezeket aggodalommal, tenniakarással, jobbító (leíró) szándékkal.

Ugyanúgy olvasunk-e húsz-harminc év múlva egy könyvet, egy életművet, a verseket, versesköteteket, mint ahogyan olvastuk valamikor, annak idején, mondjuk kamaszkorunkban? Ugyanaz a költő, ugyanaz az életmű áll-e szemben velünk most, mint akkor? Változtak-e vajon azok a versek? Vagy mi változtunk volna? Nyilván nem változtak, ugyanazok maradtak, csak mi lettünk mások, öregebbek, talán tapasztaltabbak, talán kifinomultabb lett az ízlésünk, talán sok-sok költőt, sok-sok költeményt olvastunk azóta, szélesebb lett a paletta, másképp látjuk, olvassuk ma, mint akkor, ki tudja?

KIZÖKKENT IDŐ
Sz. L. levele K. E-nek, W. S. fordítása közben

„Nem fejtem a csillagok titkait,
nem kémlelek sem földet, sem eget;
mit érdekelne, mi új, s mi avítt,
jövő vagy múlt, a lehet, nem lehet?
Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok,
s amíg Veled, némán áll az idő,
s egy kurta óra sokkalta nagyobb,
mint a hiány, mi belőle kinő. –
Pedig az óra, s a perc is: „lopott”,
s aztán fullasztó hetek, hónapok,
bő lakomákra ínséges torok
jönnek, míg megint újra felragyogsz;
s a titkunk a csillagok titka lesz:
kié vagy, tőlem mindig visszavesz.”

Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva az újrafelfedezését. Ezek, így, nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltatlanul van ott, ahol van, és hogy megérdemli, hogy újra elővegyük, kihalásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből.

Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán, a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni.

KIZÖKKENT IDŐ

Sz. L. levele K. E-nek, W. S. fordítása közben

„Nem fejtem a csillagok titkait,
nem kémlelek sem földet, sem eget;
mit érdekelne, mi új, s mi avítt,
jövő vagy múlt, a lehet, nem lehet?
Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok,
s amíg Veled, némán áll az idő,
s egy kurta óra sokkalta nagyobb,
mint a hiány, mi belőle kinő. – 
Pedig az óra, s a perc is: „lopott”,
s aztán fullasztó hetek, hónapok,
bő lakomákra ínséges torok
jönnek, míg megint újra felragyogsz;
     s a titkunk a csillagok titka lesz:
     kié vagy, tőlem mindig visszavesz.”

Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre. És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé.

Az utóbbi időben szinte évente kezembe kerül egy-egy új, nagyon erős, egységes, messze sugárzó hatású (bár ezekkel a sugarakkal egy ideje csak csínján!) verseskötet, amelyet aztán azok között a verseskönyveim között (tucatnyi ilyen van, hála Istennek!, az elmúlt tíz esztendőből) tartok számon nagy versekkel, kiemelkedő darabokkal, szívem szerint való tartalommal, amelyeket újra és újra leveszek a polcomról, belelapozok, beleolvasok vagy akár rendszeresen újra is olvasok.

Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett.

Nemrégiben Baka István kapcsán jegyezte meg Keresztury Tibor a Literán egy nagyon szomorú, majdhogynem megrázó mondatban, hogy „…épp most süllyed el menthetetlenül.” „Egyetemen nem tanítják, nem kutatják, utóélete nincs, monográfia nem születik róla, nem olvassa senki, költészete mindebből adódóan szépen lassan a feledés homályába vész.