Szeretem azt hinni, a versírók költősége csak évtizedekkel, évszázadokkal haláluk után dől el, nyilatkozik meg igazán. Amikor hálátlan és feledékeny természete dacára az utókor valakit következetesen költőként emleget. Ettől függetlenül mindig éltek, és korunkban is élnek emberek, akiket egyszerűen költőként kell emlegetnünk, akkor is, ha történetesen évtizedekig semmit sem írnak, akkor is, ha a kései utókor egyáltalán nem emlékezik majd ilyen kontextusban róluk.

Káprázat

Mit látsz, szemem, mit látsz még mindig ott?
Amit a józan ész maga mögött hagyott.
A rétet, ahogy fölveri a gaz.
Látom, hova ömölhet a viasz.

A levelet a túlvilági fákon.
Képzeld csak el: a hideget is látom.
Látom üres helyed a téli ködben.
Látlak, hiába állsz mögöttem.

Mit fogsz, kezem, mit fogsz még mindig úgy?
A nyakad szorítom, hogy ne hazudj.
Fogom a szád, hogy ne sebezz vele.
Ne tépje föl szavak forgószele.

Földrajz

Vasárnap a folyón
leutazik a lámpafény,
az est, a város;
korláton elidőz a kéz,
a test kapaszkodik,
nem ért a távolsághoz;
kevésre képes,
súlya annyi csak,
amennyit magáénak érez;
vasárnap a folyón
leutazom a kezdet kezdetéhez;
úttalan út,
tetézi áldás,
figyelmetlen átok;
te megszületsz –
ott vagy, ahova bármikor
visszatalálok.

Beszéljünk a nőkről címmel nemrég vitaindítű írást közölt Gergely Tamás az eirodalom.ro-n a női írókról, hiányukról. Most László Noémi, az Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének reakcióját közöljük: hogyan is látja ezt a kérdést egy költő(nő). Adorjáni Panna, Láng Orsolya, Jobb Boróka, Varga Melinda, Jancsó Noémi, Gergely Edit, Gergely Edó, Egyed Emese, Nagyálmos Ildikó, Papp Zakor Ilka, Máté Angi, Tompa Andrea, Selyem Zsuzsa, Szőcs Petra, Márton Evelin, Káli Király Kinga, Kali Kinga, Szalma Réka, Domokos Johanna, Farkas Wellmann Éva, Szilágyi Júlia – ez csak kapásból eszembe jutott, még csak ABC-sorrendbe sem szedett pár név: mindannyian nők, Erdélyben születtek, még ha nem is itt élnek épp mindannyian.