A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ LEVELE

Nem azt siratom, ami nincs már nekem –
kuncogva gondolok arra, mi odavan:
mennyi gömbölyűséget sikált a kezem,
s olyan bőrt, ami sima, ránctalan.
(Most bőröm fodroz, mint tó felszíne,
és ha mozdulok, saját tánca van).
Eszembe jut, hogy milyen szomjasan
faltuk egymás illatát, erdőben, gyepen,
hogy az eszmévé finomult vágy testté,
egy tenger partján kettőnké legyen; 
az érintés gyöngéddé gyúlt s hevessé,
s így örökkévaló, amit egy perc kínált:
a szerelemben  emeltük magasra –             
legyen istenné, mi földként determinált.

HÁROM SZONETT A GYERMEKSÉGRŐL

I. AKKOR ÉS MOST

Minden idő, melyet elvesztegettem,
másnak érik, remízben vár sorára.
Minden idő, mit józanon megértem,
váratlan örökség – mégis van ára.

Bőrömben, mint kölcsönkapott cipőben
ődöngök – egy vásárban elvesztett gyerek.
A nyelvhez vagyok kikötve, mint csirke
spárgán a csaphoz, – néztem, hogy remeg!

Nem a hullámzó hús bánt most, a fodrok,
nem a rángó emlékezet aritmiája,
nem a röppenni kész mosoly, nem. Forgok

a megbocsátás útvesztőiben.
Ki csipog, bőg anyja után hiába?
Isten a dadám, éppen megveszteget.