Az én apám sok ember egymagában:
Ahány gyermek, annyi ember az ember,
szokta mondani, sok-sok csepp a tenger,
sok ága van az életképes fának.
Nem csak mondta, tette is, amit mondott.
Zúgott, morajlott – egy egész óceánt
kitett a sok hangos fiú és leány,
fény, szél, madarak osztoztak a lombon,
Kövek a tűz körül
Székéről a kályha mellől
eltotyogott az ágyig –
úgy fogadott, több
réteg ruhában,
szinte subában,
már nyáron is fázik.
Botját elengedte,
de csak félig, mint az életet,
leült, és sima arcán
mosolya tüzet vetett.
Kérdéseket dobtam rá:
Hogy van, édesanyám?
Vannak-e fájdalmai? –
ki ne aludjon nekem,
s ő a szívemig lobbanva mondta,
jól vagyok, jó az életem.