Botrány

Két éve nem írtam verset.
Két éve nem tudom, ki vagyok.
Döntöttem, hogyha már így van,
Merészen mindent itthagyok.

De másként döntöttek fölöttem,
Hiába vertem a szív felé a kést,
Kemény kézzel, mint ácsok a szöget,
Nem állíthattam meg az érverést.

(NÉMAVERS)

I. M. A.-nak

elalszik bennem lassan a vers
és vele arcrajzod fénybe oldva
messziről dobban ide a szíved
a lámpafény lángom leoltja

reám esteledett a test is
és látom: lelketlen reáírva
minden amitől nem tudok élni
s nem emlékszem az álmaimra

ősz van és erőt életet követel
mindenem korábban fárad
csak a véráram csodák csodája
viszi és hozza: nem vagy ne várjak

Nem felejtetted el…
(N-ai uitat graiul plantelor)

Tudom, csak azért jöttél, hogy mondj valamit,
Mert a felhők nem mondhatták el.
Nem tudsz maradni,
Nincs meleg ruhád,
És nem felejtetted el a növények nyelvét,
Csak azért jöttél, hogy homlokomon hagyd
A jelt, melyet úgy olvasunk: “Jó éjszakát!”

Ha igaz az állítás, miszerint kötetben a valamiféle logika szerint rendezett írások másként hatnak, mint külön-külön (például folyóirat oldalán), akkor ez Demény Péter A menyét lábnyoma című, a Komp-Press kiadó Ariadné Könyvek sorozatában megjelent kritika- és tanulmánykötetére mindenképpen érvényes.

Nem szeretnék általánosítani, hogy kizárólag elsőkötetes szerzőkre érvényes, de ez a könyv sem mentes bizonyos (szerkesztési) hibáktól. Rögtön a copyrightoldalon megütközhetünk kissé, de legalábbis furcsálhatjuk a szokatlan „felhívást”: ELSŐKÖTETES SZERZŐ, így nagybetűsen. Ilyen alapon sokan vannak néhány-kötetes szerzők, akikről már életműnagyságban beszélhetünk (nem mondok neveket), és nagyon-sok-kötetesek, akikről alig van valami visszhang (és ez sem minősítés kíván lenni).

(VÉGSŐ DOLGOK: A MENNY)

Borbély Szilárd emlékére
1.
Állj fel, időd lejárt! –,
szólt rád az Úr, s az égi porban
egy sz’árny hajolt érted,
fölcsillagzottan –,

így ébredtél. Csupa emlék,
csuromegyverstest volt az ágyad.
Félreértettél mindent egy pillanatra,

és csapdostad, verted,
majd véresre tör’ölted azt a
sz’árnyat.

És csontjaidban a föld pora
emlékezni kezdett a csillagokra,
veérsejtestté lett a minden’s’ég,
és lángnyelve megindult, feléd.

Fixa idea

Már a könyv felütése előtt kiderül, mivel van dolgunk, a borítón, a cím alatt általában e műfajnál kissé szokatlanul ezt a szót olvashatjuk: regény. A hátlapon a fülszövegből megtudhatjuk, hogy a szerző „1952-ben született egy bánsági kisvárosban. 1987 óta Németországban él. A kortárs német irodalom egyik jelentős, sokoldalú alkotója”. A könyvet Zsidó Ferenc fordította, utószavát Markó Béla jegyzi.

„örök hiánynak
maradni örök-
jelenvalónak”
(Kányádi Sándor)

Szilágyi Domokos nem halt meg.
Kitalálták ezt is, mint szerelmeit, vagy azt, hogy szűk- és halkszavú volt. Hiszen most is beszél. Ne harsogjatok úgy, hallgassatok csak befele, most is azt mondja: „Van, van, van tovább.” És ezt is teszi. Ő túl büszke volt ahhoz, hogy megadja magát, ha lett volna (is) kinek, meg különben sem lett volna rá ideje.

Át-jelentések, avagy a történet folytatása

Hét év sok idő. Nemcsak egy ember, egy költészet történetében is. Ha lehetne ezt mérni valamivel (például verseskötetek száma, díjak stb.), akkor Balla Zsófia esetében, ha jól számolok A harmadik történet című, a pécsi Jelenkornál 2002-ben megjelent verseskötet a 21. lenne. Csakhogy a befogadástörténet mellé illeszthető (vagy nem illeszthető) élettörténeti darabok, és egyéb, valami-képpen regisztrálható tényezők összevonása nem egyenlő egy költészet történetével.

Mekkora felelősség, ebbe a fehérségbe beleszúrni egy szót. Mit? Egy szót. Kettőt szúrtál bele, már az elején, így kezdted. Ezzel ültem le, mosolygok, a jó szójáték kimondásának örömével. És örömének, az övének, az övéinek? Nézek. Két szó talákozott, nem? Jól összecsendülnek, sokatmondóan, s elgondolkodtam ezen. Hogy mekkora felelősség, mégis,öröm ide vagy oda, ebbe a hófehér lapmezőbe beleszúrni két szót..