Könyvekről

Misu (majdnem) olyan gyerek, mint az összes többi a világon, csak éppen saját háborúja van. Furcsa dolog ez, mert Misu nem is igen érti, vagy ha igen, akkor sem érdekli, mi folyik körülötte, és semmiféle különbséget nem tesz muzulmán és keresztény játszótársak között. Bántani sem akar senkit, mégis saját háborúja van: örökölte. Vagy inkább: elég óvatlan volt hátborzongató körülmények között megfoganni, megszületni és elindulni az életbe. Jugoszláviában, a délszláv háború idején, a Drina völgyében valahol...

„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.

„Volt olyan ’baráti’ beszélgetés, amelyről az öt résztvevő közül kettő jelentett.” A félmilliót is elérte a romániai besúgók száma. Csak a gondolatok voltak biztonságban. Mersdorf Ilona és Horváth Pál dokumentumkönyvének* árnyékvilágában a titkosszolgálat fondorlatosan behálózza egy település értelmiségét. Az „Erről nem beszéltünk” Beszterce ostromát idézi, a kommunizmus hatvanas és hetvenes évtizedeiből.

Olvasónapló helyett

Vida Gábor regénye izgalmas olvasmány. Vállaltan önéletrajzi, ennek ellenére úgy tudjuk olvasni, mintha rólunk szólna, épp ezért nem lesz bűntudatunk a kukkolás-élmény miatt.
Igazából nem is akartam írni az Egy dadogás történetéről. Előttem ugyanis már sokan írtak, minden jót leírtak róla, így, ha úgy vesszük, nincs igazi kihívás, s talán újat se nagyon tudnék mondani. Ezért hát nem is készítettem ezúttal jegyzeteket az olvasás folyamán. Amikor a végére értem a közel 400 oldalas könyvnek, és szívesen tovább olvastam volna, mégiscsak úgy döntöttem, hogy pár gondolatomat rögzítem.

A dráMAI mesék – kortárs magyar gyerekdarabok című sorozatról[1]

A dráMAI mesék sorozat igazi kincs. Túl azon, hogy az összegyűjtött gyerek­darabok jók, a kötetek koncepciója átgondolt, a könyvterv igényes – hasonló kezdeménye­zés (kortárs gyerekdarabokat közreadó so­rozat) jelen pillanatban nincs. De a könyvpi­ac egykötetes gyerekdarab-gyűjteményektől vagy egy gyerekdarabot közreadó könyvektől sem hemzseg. A dráMAI mesékre is részben igaz, hogy nehéz hozzáférni. A kiadó nem rejti ugyan hétlakatos láda mélyére vagy világvégi szigetre a köteteket, népszerűsítésükre Face­book-oldalt is létrehoztak, de könyvesboltokban nem kaphatóak, csupán rendelés útján lehet hozzájutni a könyvekhez.

Mivel a világ értelmezése sokkal egyszerűbb, ha a dolgokat dobozoljuk, a székelyekről többnyire két ellentmondó “dobozolt” kép él. A romantikus lelkek valamiféle “utolsó partként” látják őket, akik virtuskodva, kedves-bumfordin kimentik a hagyományos értékeket abból a liberális katyvaszból, amiben lehetetlenség normálisan élni. A másik tábor számára a székelység egy rakás igénytelen, elmaradott kerékkötőt jelent, akik aligha ismerik a trendeket, s jóformán beszélni sem tudnak. De vajon hogyan látja őket Tamás Kincső, aki belülről ismeri ezt a tájat és lakóit, ugyanakkor – már csak a regény színvonalából kiindulva is – nyilván kívülről is látja őket.

Tizenkilenc költővel, íróval készített tizenhét beszélgetés harminc év alatt, ha tetszik, nem nagy teljesítmény. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy ezek a beszélgetések „erdélyi” írókkal készültek: Mózes Attilával, Szilágyi Istvánnal, Lászlóffy Aladárral, Ferenczes Istvánnal, Orbán János Dénessel, Bogdán Lászlóval, Szőcs Gézával, Banner Zoltánnal, Bodor Ádámmal, Markó Bélával, Király Lászlóval, Kovács András Ferenccel, Fekete Vincével, Potozky Lászlóval, Gálfalvi Györggyel, Bartis Attilával, Ármos Lóránddal, Bálint Tamással, Farkas Wellmann Évával.

Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva az újrafelfedezését. Ezek, így, nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltatlanul van ott, ahol van, és hogy megérdemli, hogy újra elővegyük, kihalásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből.

Debütkötek megjelenése után el-elhangzik: az igazi törésteszt az, hogy lesz-e második, mennyi muníció marad hozzá, hogyan viszonyul az induláshoz a folytatás.
Dimény H. Árpád második kötetét olvasva nyugton állítható, hogy akadály nélkül, sikeresen vette a vélt vagy valós próbát. Szűk két év telt el első kötete, az Apatológia megjelenése óta, ennek viszonylagos, a „receptekhez” mért megkésettségét rövid idő alatt felülírta a kötet kedvező fogadtatása, és jelenleg egyszerre emlegetik a fiatal szerzők között, illetve tartják számon az érett (erdélyi) magyar lírikusi vonulat tagjaként.

A több ágra szakadó, egy gyökérből származó idő, idők regénye ez. Szereplője önmaga kiszolgáltatottja, de éppúgy az önön gyökereinek is.
Három fontos idősík volt számomra a regényben: múlt (nagymama), másik múlt (anya, leánya), és a jelen. Jövőnek nyoma sincs. Az író úgy járkál az idősíkok között, hogy Einstein és Stephen Hawking is sírva fakadna az irigységtől.