Könyvekről

Ami értékes, nem adja magát könnyen és ez maximálisan igaz Tompa Andrea Fejtől s lábtól regényére is. Ez a mű kiköveteli a jussát, a neki járó figyelmet, éppen ezért is válik maradandó olvasmánnyá. Bő száz oldal kell ahhoz, hogy az ember megszokja stilizált nyelvét, archaikus stílusát, a tájnyelvi kifejezéseket, a sokszor magyartalannak ható, rendhagyó helyesírással teleszőtt mondatait, az orvosi terminológiát, szóval úgy általában a regény „ízét”, ami a nyelvezettel teremtődik meg. Magam is csak ízlelgettem sokáig, barátkoztam vele, de a kezdeti lassúbb olvasást idővel felváltotta valami izgalom, kíváncsiság, hogy ezekből a sorokból többet s még többet akarok.

A vers varázslatos hatalma

Minden igazi költőben van valami a sámánokból. A tapasztalati világon való átlátás, az ősök megidézésének, a rejtett összefüggések megsejtésének titokzatos képessége. Valami, ami megborzongatja a verset hallgatót vagy olvasót. Farkas Árpád ilyen költő.
A művészet gyökerei a szakralitásba nyúlnak vissza. A szónak, a képnek, a táncnak, a zenének, a szobroknak valaha különleges fontosságot tulajdonítottak. Ezek a megismerés, a hit és a képzelet együttes megnyilvánulásának lehetőségét jelentették őseink számára. Az életbe maradás esélyét, a közösséget összetartó erőt, a természetfölötti világgal való kapcsolatot, a szépség utáni sóvárgást, az emberbe kódolt isteni képességnek, a kreativitásnak a kibontakozását.

A hagyományos Molnár Vilmos-i erényeket megtartva, ugyanakkor új hanggal és újszerű témákkal lepi meg az olvasót a csíkszeredai szerző új novelláskönyve.*
Molnár Vilmos írásaira jellemző a meghökkentés, a rendhagyó elbeszélői/szereplői nézőpontok választása: célja ezzel az olvasó meglepése, gondolkodási sémáiból való kizökkentése, hogy más megvilágításból vizsgáljunk meg emberi magatartásokat, jelenségeket: önmagunkat.

Költő, bármiből írhatsz verset, csak aztán le ne bukjál, parafrazálhatnánk Arany János Vojtina ars poétikája című költeményében megfogalmazott művészi hitvallását. Farkas Wellmann Éva legújabb verseskötetét* olvasva óhatatlanul ez az Arany-intelem jut az eszünkbe. Szerzőnk ugyanis szokatlan témát választott: ciklusba rendezett verseskönyve bibliai vonatkozású. Abban, hogy egy költő a Bibliához fordul, még semmi rendkívüli nincsen. A Biblia - a görög-római mitológia szerteágazó gyűjteményével egyetemben - európai identitásunk alapkönyve, így természetes, hogy gyakori ihletforrás - s nemcsak az irodalom számára.

AZ ABSZURD, AMELYBEN ÉLÜNK*

Az sem túl gyakori, hogy valaki a kétkezi munkáslétből kitartó tanulás révén értelmiségi státuszba kerüljön, ám ennél is ritkább, hogy egy idegen nyelvekben és világirodalomban jártas filozopter, ismert és elismert író, elgondolkodtató és sikeres könyvek szerzője egyik napról a másikra hirtelen ott találja magát a társadalmi munkamegosztás legalján, még a munkások között is páriaként: szakképzetlen fizikai munkásként. Ágoston Vilmosnak volt ebben része. Kétszer is. Nem úgy közeledett a proletár létformához, mint magasból leereszkedő, furcsaságok után kutató szociológus, hanem mint kenyerét keservesen így kereső, a túlélésért küzdő személy. De ami a hátránya, az az előnye is: így sokkal mélyebbre nyílt alkalma belelátni egy olyan világba, amelyről értelmiségi foglalkozást űzőknek többnyire téves, vagy éppenséggel semmilyen fogalmuk sincs.

Az, hogy ezeket a verseket már kéziratban is ismertem, valójában megnehezíti, hogy róluk beszéljek. Sok formán átkúsznak, egyesek lemaradnak, esetleg máshová kerülnek, ismét mások kígyó módjára vedlenek, teljesen átalakulnak, és így tovább... A kapott „kész termék” pedig vagy fedi a kézirat valóságát, vagy nem. A könyvekben az a legrosszabb, hogy zárt világot alkotnak, legjobb, hogy szerencsés esetben tovább lehet gondolni őket. Ebben az esetben a továbbgondolás egyenesen kötelező, ha nem riasztja vissza a gyanútlan olvasót a – hm... - végül is egyszerű cím: Szégyen.

A Marosvásárhelyen élő Nagy Attila életében szervesen összefonódik a versírás és az orvosi hivatás, a kettő inspirálja egymást: orvosként testközelből tapasztalja meg a szenvedésre adott választ – az ember igazi énje az efféle határhelyzetekben ismerhető meg leginkább. Bevallása szerint mindig arra törekedett, hogy saját mércéje szerint a maximumot hozza ki magából költőként, ugyanakkor sosem próbálta felküzdeni magát az „élbolyba”, (bár tagja a Romániai Írók Egyesületének, a Magyar Írószövetségnek és az E-MIL-nek is).

Kötődések könyve

Lőrincz György új regényének* témája az emigráció. A cím, ez a hiányos szerkezetű mondat, a köztes létből fakadó egybelátást sugallja. Csapó András a székely faluból Nyugatra szökött emigráns egyszerre látja az osztrák fővárost és a székelyek szent hegyét. S rajtuk keresztül gyerek- és felnőttkorát, kényszerűségből megkettőződött életét. Álom és ébrenlét, múlt és jelen, vágy és valóság keskeny mezsgyéjén egyensúlyoz, makacsul keresve a választ (ön)kínzó kérdéseire.

Lehetne szuperlatívuszokban beszélni erről a könyvről, hogy mennyire hiánypótló, igazmondó, lelki és megbékélést nyújtó, aprócska történetek egész tárháza; mennyire áldozatos, önzetlen, kitartó – és így tovább… De nem tudom ezt megtenni. Gondolom, a szerzőnek sem az volt a szándéka, hogy ponyvapszichológiai iskolát nyisson, megteszik azt helyette mások, legalább annyira tömve a saját zsebüket, mint hülyeséggel az arra hajlandók fejét (és mekkora piac ez). Amiről írni tudok, az a valóság, semmi egyéb.

Misu (majdnem) olyan gyerek, mint az összes többi a világon, csak éppen saját háborúja van. Furcsa dolog ez, mert Misu nem is igen érti, vagy ha igen, akkor sem érdekli, mi folyik körülötte, és semmiféle különbséget nem tesz muzulmán és keresztény játszótársak között. Bántani sem akar senkit, mégis saját háborúja van: örökölte. Vagy inkább: elég óvatlan volt hátborzongató körülmények között megfoganni, megszületni és elindulni az életbe. Jugoszláviában, a délszláv háború idején, a Drina völgyében valahol...