Könyvekről

AZ ABSZURD, AMELYBEN ÉLÜNK*

Az sem túl gyakori, hogy valaki a kétkezi munkáslétből kitartó tanulás révén értelmiségi státuszba kerüljön, ám ennél is ritkább, hogy egy idegen nyelvekben és világirodalomban jártas filozopter, ismert és elismert író, elgondolkodtató és sikeres könyvek szerzője egyik napról a másikra hirtelen ott találja magát a társadalmi munkamegosztás legalján, még a munkások között is páriaként: szakképzetlen fizikai munkásként. Ágoston Vilmosnak volt ebben része. Kétszer is. Nem úgy közeledett a proletár létformához, mint magasból leereszkedő, furcsaságok után kutató szociológus, hanem mint kenyerét keservesen így kereső, a túlélésért küzdő személy. De ami a hátránya, az az előnye is: így sokkal mélyebbre nyílt alkalma belelátni egy olyan világba, amelyről értelmiségi foglalkozást űzőknek többnyire téves, vagy éppenséggel semmilyen fogalmuk sincs.

Az, hogy ezeket a verseket már kéziratban is ismertem, valójában megnehezíti, hogy róluk beszéljek. Sok formán átkúsznak, egyesek lemaradnak, esetleg máshová kerülnek, ismét mások kígyó módjára vedlenek, teljesen átalakulnak, és így tovább... A kapott „kész termék” pedig vagy fedi a kézirat valóságát, vagy nem. A könyvekben az a legrosszabb, hogy zárt világot alkotnak, legjobb, hogy szerencsés esetben tovább lehet gondolni őket. Ebben az esetben a továbbgondolás egyenesen kötelező, ha nem riasztja vissza a gyanútlan olvasót a – hm... - végül is egyszerű cím: Szégyen.

A Marosvásárhelyen élő Nagy Attila életében szervesen összefonódik a versírás és az orvosi hivatás, a kettő inspirálja egymást: orvosként testközelből tapasztalja meg a szenvedésre adott választ – az ember igazi énje az efféle határhelyzetekben ismerhető meg leginkább. Bevallása szerint mindig arra törekedett, hogy saját mércéje szerint a maximumot hozza ki magából költőként, ugyanakkor sosem próbálta felküzdeni magát az „élbolyba”, (bár tagja a Romániai Írók Egyesületének, a Magyar Írószövetségnek és az E-MIL-nek is).

Kötődések könyve

Lőrincz György új regényének* témája az emigráció. A cím, ez a hiányos szerkezetű mondat, a köztes létből fakadó egybelátást sugallja. Csapó András a székely faluból Nyugatra szökött emigráns egyszerre látja az osztrák fővárost és a székelyek szent hegyét. S rajtuk keresztül gyerek- és felnőttkorát, kényszerűségből megkettőződött életét. Álom és ébrenlét, múlt és jelen, vágy és valóság keskeny mezsgyéjén egyensúlyoz, makacsul keresve a választ (ön)kínzó kérdéseire.

Lehetne szuperlatívuszokban beszélni erről a könyvről, hogy mennyire hiánypótló, igazmondó, lelki és megbékélést nyújtó, aprócska történetek egész tárháza; mennyire áldozatos, önzetlen, kitartó – és így tovább… De nem tudom ezt megtenni. Gondolom, a szerzőnek sem az volt a szándéka, hogy ponyvapszichológiai iskolát nyisson, megteszik azt helyette mások, legalább annyira tömve a saját zsebüket, mint hülyeséggel az arra hajlandók fejét (és mekkora piac ez). Amiről írni tudok, az a valóság, semmi egyéb.

Misu (majdnem) olyan gyerek, mint az összes többi a világon, csak éppen saját háborúja van. Furcsa dolog ez, mert Misu nem is igen érti, vagy ha igen, akkor sem érdekli, mi folyik körülötte, és semmiféle különbséget nem tesz muzulmán és keresztény játszótársak között. Bántani sem akar senkit, mégis saját háborúja van: örökölte. Vagy inkább: elég óvatlan volt hátborzongató körülmények között megfoganni, megszületni és elindulni az életbe. Jugoszláviában, a délszláv háború idején, a Drina völgyében valahol...

„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.

„Volt olyan ’baráti’ beszélgetés, amelyről az öt résztvevő közül kettő jelentett.” A félmilliót is elérte a romániai besúgók száma. Csak a gondolatok voltak biztonságban. Mersdorf Ilona és Horváth Pál dokumentumkönyvének* árnyékvilágában a titkosszolgálat fondorlatosan behálózza egy település értelmiségét. Az „Erről nem beszéltünk” Beszterce ostromát idézi, a kommunizmus hatvanas és hetvenes évtizedeiből.

Olvasónapló helyett

Vida Gábor regénye izgalmas olvasmány. Vállaltan önéletrajzi, ennek ellenére úgy tudjuk olvasni, mintha rólunk szólna, épp ezért nem lesz bűntudatunk a kukkolás-élmény miatt.
Igazából nem is akartam írni az Egy dadogás történetéről. Előttem ugyanis már sokan írtak, minden jót leírtak róla, így, ha úgy vesszük, nincs igazi kihívás, s talán újat se nagyon tudnék mondani. Ezért hát nem is készítettem ezúttal jegyzeteket az olvasás folyamán. Amikor a végére értem a közel 400 oldalas könyvnek, és szívesen tovább olvastam volna, mégiscsak úgy döntöttem, hogy pár gondolatomat rögzítem.

A dráMAI mesék – kortárs magyar gyerekdarabok című sorozatról[1]

A dráMAI mesék sorozat igazi kincs. Túl azon, hogy az összegyűjtött gyerek­darabok jók, a kötetek koncepciója átgondolt, a könyvterv igényes – hasonló kezdeménye­zés (kortárs gyerekdarabokat közreadó so­rozat) jelen pillanatban nincs. De a könyvpi­ac egykötetes gyerekdarab-gyűjteményektől vagy egy gyerekdarabot közreadó könyvektől sem hemzseg. A dráMAI mesékre is részben igaz, hogy nehéz hozzáférni. A kiadó nem rejti ugyan hétlakatos láda mélyére vagy világvégi szigetre a köteteket, népszerűsítésükre Face­book-oldalt is létrehoztak, de könyvesboltokban nem kaphatóak, csupán rendelés útján lehet hozzájutni a könyvekhez.