Könyvekről

Ezzel a prózával szöget lehet verni a falba. Nem is akármilyent: óriási acélszöget gránitkemény falba. A regény a kommunizmus utolsó hónapjairól szól, Temesvár környékén játszódik, nyomokban rendszerváltást is tartalmaz. De nem ez a mondanivalója. Nem a politika, a rendszerváltás, hanem az emberek, és ahogyan ők megélik azt a világot. Melyet megéltünk sokan, nagyon sokan. Fiatalok számára elképzelhetetlen az az életérzés, ami akkoriban uralkodott. Gránitfal vette akkoriban körbe az embereket, és valóban patronnal lőtték az acélszeget a falba.

Diktátorok, elmúlás, széleskörű történelmi ismertetés, rothadás, kapzsiság, filozófia és így tovább könyve ez. Márai 25 évig érlelte e könyvet, végül Amerikában írta meg, meglehetősen rövid idő alatt. Dialógus-regény. Fejezetenként egy vagy két szereplő (rabszolgák, orvos, szerető, eunuch, ékszerkereskedő stb.) szólal meg, általuk mutatja be a szerző Cézár meggyilkolását. Ez a fajta írásmód ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy több oldaláról lehessen megismerni a diktátort.

Örömhírt, jó hírt közölni – mindig felemelő érzés. Még az irodalomkritikában is az. Friss hangú, mesélni is tudó prózamester jelentkezett a keleti végeken, Csíkszeredában: Hertza Mikola. Történetei olyanok, mintha izgalmas, furcsa nevét (írja Herta alakban is!) nyújtotta volna papírvékony tésztalevéllé gyúródeszkán. Hol fájdalmas groteszkbe hajlanak az esemény-magvak, fragmentumok, hol az értelem kilobbanása utáni tébolyba, hol pedig csak úgy, váratlanul kilépnek alakjai a tárgyias, elviselhetetlenül monotonná vált, gyakorlatias világból a – semmibe.

A kötet a Székelyföldön, a székelység köréből elvándorolt gyimesi csángók, moldvai székelyes csángók és a bukovinai székelyek körében gyűjtött régi népi imádságokat tartalmazza. „Vajon jogos-e, helyes-e ilyen tágan fogni fel a székely szellemi kulturális örökséget?” – teszi fel a kérdést a kötetet szerkesztő Tánczos Vilmos néprajzkutató az utószóban. Válasza, mely szerint épp a könyv szerkesztése során bizonyosodhatott meg arról, hogy „az itt összegyűjtött imák szövegvilága részletekig menően egységes, ami mindenekelőtt a közös gyökerekkel, a genetikus történeti összefüggésekkel magyarázható”, az imaszövegek elolvasása nyomán a befogadó egyetértésével is találkozik.

Iancu Laura a harmincas költőnemzedék különleges színfoltja. Szóban forgó kötete nem is más, mint egyetlen nagy önátadás és önmegmérettetés a Teremtő színe előtt, szinte észrevétlenül kibontakoztatva egy afféle liturgikus költészetet: verseire a vallásos, istenkereső megszólalás jellemző. Az a benyomásunk, hogy a szövegösszetartó erő a szó- és szintaktikai alapanyag, valamint a szubtilis, spirituális háttér közt, a versekbe önmagát befalazva, Kőmíves Kelemenné alteregójaként maga Iancu Laura.

Muszka Sándor 2013-2014 környékén nagyot dobbantott a Sanyi bá című "falutudományos" könyvével, melynek számomra elévülhetetlen értékei, hogy sikeresen megidéznek egy olyan világot, mely bizony kihalóban van. Az egyszerű, falusi ember okoskodásai, melyek annyira ízesek, mint a jól füstölt szalonna, disznóhússal főtt fuszulykaleves hagymával - nos, ezek immár az elmúlás küszöbét tapossák. Hogy tudtál ilyen könyvet írni? - kérdeztem a szerzőt, hiszen csak verseit ismertem, szerettem. "Úgy, hogy paraszt vagyok" - nézett rám Sándor, és némileg tréfásan mosolygott. Akkor is tudtam, most is tudom, Muszka lelkében több van mint versláb és hexameter, rejtezik ott egy rácsodálkozás és kritika-nélküli befogadása az egyszerű értékeknek. Igen, a túlbonyolítás sok esetben (ha ugyan nem minden esetben) hamis, felesleges, untató, mi több - undorító. Ezért a szerző Sanyi bája számomra egyfajta archaikus karakter, melyből már nem sok található ezen a világon.

A szerző a Vajdaságban született és ott él, több mint tíz éve a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának dramaturgja. A teljesség igénye nélkül elmondhatjuk róla, hogy dramaturg, író, társszerző, rendező, fordító, színháztudós. Német, angol és szerb nyelvből fordít. A Hullám* előtt két másik könyvet írt: 2005-ben az újvidéki Fórum kiadóház gondozásában megjelent a Decennium című színháztörténeti könyve, amely a szabadkai magyar színjátszás 1995-től 2005-ig tartó időszakát dolgozza fel. Színházi alapok amatőröknek című kézikönyve 2010-ben jelent meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában.

Ez a könyv olyan preciz, mint a Feszty-körkép, csak nem olyan fennkölt és ünnepélyes. Nincs mit tenni, ilyen a művész sorsa: egyeseknek nagy korok nagyszerű témái jutnak, másoknak kis korok kisszerű témái. De nyugi: nem a kort, csak a művészt mustrálják a kritikusok, márpedig íróként még befuthat Maros András is! Szóval a Nagy Magyar Valóság kör-, akarom mondani kórképe egy rágógumi-rózsaszín borítóra rajzolt babarózsaszín kislányszoknya alatt… A címből egyszerre hallani ki reményt (amennyiben valami ambíciós csapatot képzelünk mögéje) és iróniát (amennyiben nem). De már az első mondat minden kétséget kizáróan eligazít, merre is induljunk: egy nő sietve kibújik pénztárosi köpenyéből.

Beteg a színműírás és a játékszíni mesterség Magyarországon – évtizedek óta fennforog ez a szomorú közhely a szakirodalomban, a médiákban, vitafórumokon. Sőt Csokonai, Katona József sóhaja is áthallatszik régi századokból. Amiatt is kesereg minden felelős írástudó, mert sikerült az elmúlt két évtizedben a politikai béka-egérharc koncává süllyeszteni a színházat. Ha az ún. jobboldal szólal meg, New York uniformis, fehér-szürkére meszelt falain törik meg a bal liberálisok rikácsolásának hangzavara, azok munkái viszont, akik a nemzet fogalmát még a tudatunkból is ki akarják irtani mondializmusukkal, nos, azok színpadi munkái depressziót, mélakórt váltanak ki a nemzetnek elkötelezett hazafiakból.

Cseke Péter olyan kutató, aki aprólékosan vizsgálja meg tárgyát, a legapróbb részletekre is kíváncsi, igazi mikrofilológiai igénnyel közelít minden témájához. Általában sikerül is valami olyan részletet előbányásznia a különféle hagyatékokból, emlékek közül, ami egészen ismerőssé teszi a bemutatott kort, személyiséget. Édekességeket keres elő és örökít meg, s ettől egy-egy irodalmi nagyság karnyújtásnyira kerül az olvasótól, személyes ismerőssé válik.