Könyvekről

Tamás Kincső regényéről

Mivel a világ értelmezése sokkal egyszerűbb, ha a dolgokat dobozoljuk, a székelyekről többnyire két ellentmondó “dobozolt” kép él. A romantikus lelkek valamiféle “utolsó partként” látják őket, akik virtuskodva, kedves-bumfordin kimentik a hagyományos értékeket abból a liberális katyvaszból, amiben lehetetlenség normálisan élni. A másik tábor számára a székelység egy rakás igénytelen, elmaradott kerékkötőt jelent, akik aligha ismerik a trendeket, s jóformán beszélni sem tudnak. De vajon hogyan látja őket Tamás Kincső, aki belülről ismeri ezt a tájat és lakóit, ugyanakkor – már csak a regény színvonalából kiindulva is – nyilván kívülről is látja őket.

Elek Tibor "párbeszédes" könyvéről

Tizenkilenc költővel, íróval készített tizenhét beszélgetés harminc év alatt, ha tetszik, nem nagy teljesítmény. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy ezek a beszélgetések „erdélyi” írókkal készültek: Mózes Attilával, Szilágyi Istvánnal, Lászlóffy Aladárral, Ferenczes Istvánnal, Orbán János Dénessel, Bogdán Lászlóval, Szőcs Gézával, Banner Zoltánnal, Bodor Ádámmal, Markó Bélával, Király Lászlóval, Kovács András Ferenccel, Fekete Vincével, Potozky Lászlóval, Gálfalvi Györggyel, Bartis Attilával, Ármos Lóránddal, Bálint Tamással, Farkas Wellmann Évával.

Szemlér Ferenc verseiről

Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva az újrafelfedezését. Ezek, így, nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltatlanul van ott, ahol van, és hogy megérdemli, hogy újra elővegyük, kihalásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből.

Dimény H. Árpád második kötetéről

Debütkötek megjelenése után el-elhangzik: az igazi törésteszt az, hogy lesz-e második, mennyi muníció marad hozzá, hogyan viszonyul az induláshoz a folytatás.
Dimény H. Árpád második kötetét olvasva nyugton állítható, hogy akadály nélkül, sikeresen vette a vélt vagy valós próbát. Szűk két év telt el első kötete, az Apatológia megjelenése óta, ennek viszonylagos, a „receptekhez” mért megkésettségét rövid idő alatt felülírta a kötet kedvező fogadtatása, és jelenleg egyszerre emlegetik a fiatal szerzők között, illetve tartják számon az érett (erdélyi) magyar lírikusi vonulat tagjaként.

Király Kinga Júlia regényéről

A több ágra szakadó, egy gyökérből származó idő, idők regénye ez. Szereplője önmaga kiszolgáltatottja, de éppúgy az önön gyökereinek is.
Három fontos idősík volt számomra a regényben: múlt (nagymama), másik múlt (anya, leánya), és a jelen. Jövőnek nyoma sincs. Az író úgy járkál az idősíkok között, hogy Einstein és Stephen Hawking is sírva fakadna az irigységtől.

Farkas Árpád legszebb verseiről

Farkas Árpád költészete esztétikai alkatában a lírai, tárgyias kisrealizmusból a látomásos-metaforikus képzetvalóságba omló, de a tapasztalati sorsélmény-elemeket, az empirikus látványt mindenkor a vers alapvető szervező egységének tekintő versvilág; intellektuális mélységei a forma finoman árnyalt, gazdag egyszerűségében is kiteljesednek.

Markó Béla Kerítés c. kötetéről

Szabó Lőrinc után valószínűleg – a 2016-ban Kortárs-díjjal kitüntetett – Markó Béla jegyzi a legtöbb szonettet; okkal hírlik, hogy a nagy elődhöz méltón ő is „a szonett nagymestere”. Szonett-koszorú remekei – a Költők koszorúja (1987), a Szerelmes szonettkoszorú (1988–89), a Passiójáték (2013) – bizonnyal a modern magyar líra kötelező antológiadarabjai. Nem csak a forma kitüntetett használata, a virtuóz verstechnika, a könnyed elegancia rokonítja Markó Béla költészetét a Szabó Lőrincéhez, de fegyelmezett, józan racionalizmussal társuló szenvedélyes, kíméletlen ön-élveboncolása is.

Herta Müller: A róka volt a vadász c. regényéről

Ezzel a prózával szöget lehet verni a falba. Nem is akármilyent: óriási acélszöget gránitkemény falba. A regény a kommunizmus utolsó hónapjairól szól, Temesvár környékén játszódik, nyomokban rendszerváltást is tartalmaz. De nem ez a mondanivalója. Nem a politika, a rendszerváltás, hanem az emberek, és ahogyan ők megélik azt a világot. Melyet megéltünk sokan, nagyon sokan. Fiatalok számára elképzelhetetlen az az életérzés, ami akkoriban uralkodott. Gránitfal vette akkoriban körbe az embereket, és valóban patronnal lőtték az acélszeget a falba.

Márai Sándor: Rómában történt valami

Diktátorok, elmúlás, széleskörű történelmi ismertetés, rothadás, kapzsiság, filozófia és így tovább könyve ez. Márai 25 évig érlelte e könyvet, végül Amerikában írta meg, meglehetősen rövid idő alatt. Dialógus-regény. Fejezetenként egy vagy két szereplő (rabszolgák, orvos, szerető, eunuch, ékszerkereskedő stb.) szólal meg, általuk mutatja be a szerző Cézár meggyilkolását. Ez a fajta írásmód ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy több oldaláról lehessen megismerni a diktátort.

Hertza Mikola kötetéről

Örömhírt, jó hírt közölni – mindig felemelő érzés. Még az irodalomkritikában is az. Friss hangú, mesélni is tudó prózamester jelentkezett a keleti végeken, Csíkszeredában: Hertza Mikola. Történetei olyanok, mintha izgalmas, furcsa nevét (írja Herta alakban is!) nyújtotta volna papírvékony tésztalevéllé gyúródeszkán. Hol fájdalmas groteszkbe hajlanak az esemény-magvak, fragmentumok, hol az értelem kilobbanása utáni tébolyba, hol pedig csak úgy, váratlanul kilépnek alakjai a tárgyias, elviselhetetlenül monotonná vált, gyakorlatias világból a – semmibe.