Lőrincz György új regényéről

Anyacsavar*

A Székelyudvarhelyen élő és alkotó Lőrincz György munkáira érdemes odafigyelni Biharkeresztestől nyugatra is. Pusztulás című regénye (2004) a székelyföldi falusi közösségek széthullásának fél évszázados folyamatát mutatja be egy család történetén keresztül, az ezt követő Besúgó voltam, szívem című munka (2008) pedig a Ceauşescu-korszak utolsó évtizedének lidércnyomását idézi fel egy erdélyi kisvárosban, a lealjasodás és az erkölcsi helytállás (önmagukban is ellentmondásos) példái révén.

Új regénye szervesen kapcsolódik az előbbiekhez: Lőrincz György ismét azt a helyszínt és azt a társadalmi réteget vonultatja fel, amelynek ő jó ismerője, a faluról városba került, kommunista diktatúrában szocializálódott erdélyi magyar első generációs értelmiségit, és ugyanazok a dilemmák foglalkoztatják, amelyek már korábbi novelláiban és az előző két regényben is jelen voltak: a modernizációval járó értékvesztés és az értékőrzéssel együtt járó provincializmus.

Ugyanakkor határozottan el is mozdul az előző művektől: új regényében a múlt nem átpolitizált, hanem átprivatizált, személyes tapasztalatok soraként jelenik meg, és nem a múlt (konkrétan a diktatúra gonoszsága) határozza meg a jelenkori fejleményeket, hanem a jelen létállapot kiúttalansága felől ismerhető meg (már amennyire megismerhető) az előző két-három nemzedék élete és mentalitása.

Maga a történet könnyen összefoglalható: kisvárosi középkorú tanár-házaspár egyetlen lánya, aki Budapesten folytatta tanulmányait, egyszerre csak eltűnik, megszakítja a kapcsolatot szüleivel. Korábbi zűrös kapcsolatai miatt joggal feltételezhető, hogy drogfüggővé vált, sőt az sincs kizárva, hogy prostituált lett. A lány eltűnése nem hozza egymáshoz közelebb a házastársakat: a férfi, aki erőszakos és ugyanakkor erőtlen személyiség, egyre többet iszik, és mindinkább magába zárkózik, míg az asszony egyre szenvedélyesebben ismeri fel élete értelmét lánya megértésében és megkeresésében. Nyomozni kezd, bár nyilvános fórumokhoz nem mer fordulni, félve a kisváros közvéleményétől. Pesti kutakodásai során nyilvánvalóvá válik, amit addig csak sejtett: lánya elzárkózik előle, és tudni sem akar róla többé. Ráébred: ő is hibás abban, hogy így alakult. Innen már csak egy lépés annak felismerése, hogy elrontotta az egész életét. Közben egy volt tanítványa értesíti, hogy beszélt Hangával (így hívják a lányt), majd ő maga is rábukkan Hanga nyomára egy pesti hajléktalanszállón, ahol egy indulatos szóváltás után megerőszakolják. A befejezés bizonytalanságba torkollik, mégis azt valószínűsíti, hogy az asszony (aki, miután bekapcsolta a számítógépet, „valósággal leblokkolt”, és „nem hitt a szemének”) Hanga halálhírét olvassa a képernyőn. De az is lehet, hogy szeretetteli üzenetet kapott a lányától, és hamarosan egymásra találnak.

A történet és az írói érdeklődés középpontjában az anya áll, az ő töprengése és gyötrődése, ugyanakkor fejlődése és kisszerű hétköznapi életén való felülemelkedése. Réka (pontosabban Mária Réka), amikor azt kérdezi önmagától, hogy mit utasít el lázadó gesztusaival a lánya, akkor nemcsak arra jön rá, hogy rossz volt a nevelési koncepciója, hanem arra is, hogy az az értelmiségi ethosz, amely őt is, férjét is kiemelte a paraszti sorból, a szeme láttára morzsolódik szét, válik érvénytelenné. Amikor pedig (abban a hiszemben, hogy a lánya valamelyik felmenőtől örökölte a devianciára való hajlamot) felkeresi a saját szüleit, és az előző nemzedékek felől faggatja őket, akkor nemcsak a gyermekkor varázslatos, népmesékre és balladákra emlékeztető világa idéződik fel, hanem arra is rá kell döbbennie, hogy értelmiségi pályaválasztásával, valós vagy vélt fölemelkedésével bizony ő maga is hozzájárult a közösség megtartó erejének eróziójához.

Maga a történet annyi, hogy egy anya keresi elveszett lányát, és nem derül ki, hogy megtalálja-e vagy végleg elveszti. Ám ehhez az eseménysorhoz dilemmák sűrű szövevénye kapcsolódik. A modernizációs értékvesztés és az értékőrző provincializmus ellentétéről már volt szó. A provincializmus Budapest felől nézve látszik igazán élesen. (Én mint született pesti megindítónak érzem, amikor az író egy erdélyi kisvárosi asszony szemével láttatja a magyar fővárost.) A vidékiség azonban elválaszthatatlan az erdélyiségtől, azon belül a székelyföldiségtől, az ottani magyarság megmaradásának kérdésétől. Hanga és Réka története azt példázza, hogy a fiatalok számára a bezárkózás nem vállalható, a felzárkózás viszont – akár sikeres, akár nem – lemorzsolódást jelent.

A regény egyik kulcsfontosságú jelenete egy temetés leírása. (A narrátor nem mulasztja el megjegyezni, hogy azon a vidéken temetni tudnak igazán jól az emberek.) Réka úgy érzi, hogy a prédikáció alatt egy angyal szárnya érinti meg, és hogy a pap szájával Isten közvetlenül őhozzá beszél. Megvilágosodás, katharzis éri. Azt a gondolatot, hogy „Istennek terve volt vele”, mármint az iskolaigazgató apjával, akit éppen temetnek, önmagára vonatkoztatja. Úgy érzi, azért volt szükség az öreg Csomor halálára, hogy ő, Réka elmenjen a temetésre, és ott rádöbbenjen: meg kell változtatnia az életét. Férje viszont (nyugdíjazását váró földrajztanár, akit kizárólag a tyúkjai és a nyulai érdekelnek) elengedte a füle mellett a prédikációt mint közhelyek és üres frázisok sorát. Ez a jelenet és még néhány hasonló azt érzékelteti (ami nincs kimondva), hogy a két ember egymástól való eltávolodása akkor sem tartóztatható fel, ha az asszony megpróbálja bevonni a férjét a gyermekkori emlékek és a családi képcsarnok rekonstruálásába, és ha mindketten próbálják életre kelteni a köztük valaha fennállt érzelmi és érzéki összhangot.

Nem sok hiányzik hozzá, hogy Réka útja – akár a nő személyiségfejlődését nézzük, akár magát a keresést – egyfajta misztikus zarándoklat legyen, amelynek végén a szeretett emberi lény helyett valamilyen isteni hatalom vagy emanáció áll. A realizmus tiszteletére és bölcs önmérsékletre vall, hogy Lőrincz György az idáig vezető lépéseket nem tette meg. Ehelyett pontos, hiteles személyiség- és miliőrajzot ad az olvasónak.

*Lőrincz György: A szív hangjai. Regény. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012., 254 oldal, árjelölés nélkül

Mgj.: Az írás teljes változata az Élet és Irodalomban olvasható