Donáth László posztumusz kötetéről

Egy későn érkezett utasról

Donáth László az udvarhelyszéki Etéden született 1883. április 5-én. Apja Donáth János, a makfalvi Donáth Samu és a szörcsei Kovács Jolán gyermeke. Anyja Somodi Zsuzsa – Somodi István és a küsmődi Antalfi Zsuzsa leánya. Donáth László hatodik gyermekként látta meg a napvilágot. 
Az alsó gimnáziumot Székelyudvarhelyen, a felsőt Marosvásárhelyen végezte. Mindenképpen színész szeretett volna lenni. De az anyja nem akarta színpadon látni, nem akarta „tekergőnek” nevelni. Mindenáron papot akart belőle. Már a teológián volt, amikor a karácsonyi vakációra azzal a szándékkal érkezett, hogy megkérleli az anyját...Lelkére beszélve muszáj lesz, hogy megértse, és beleegyezzen a tervébe. Ám a vakáció előtt két héttel az édesanyja elhunyt. Nem maradt más választása: teljesíti hát az édesanya kérését – és pap lesz. Népét becsülettel és hittel szolgálta, helyét lelkészként megállta –, és közben írt szenvedélyesen.

A református teológián tanult egy évig Kolozsvárt, majd Debrecenben végzett 1911-ben. Hegyközszentimrén és itt volt segédlelkész.
Felesége Simon Erzsébet, Simon Imre havadi lelkész leánya. 
1912-ben Vadasdra került, majd Nyáradmagyaróson és Harasztkeréken szolgált, aztán ismét Berettyószéplak következett (1933. okt. 1-jén választották meg); oda azért ment vissza, fájó szívvel hagyván ott gyülekezetét, mert Széplakhoz ifjúkori emlékek fűzték, még segédlelkészi korszakából. Onnan is vonult hivatalosan nyugalomba. De mint nyugdíjas lelkészt esperese kinevezte helyettes papnak Havadtőre. Onnan Donáth László a Székelykocsárdhoz tartozó Székelyföldvár szórvány reformátusaihoz kérte magát. Ebből a kis gyülekezetből búcsúzott ki végül. Az idős házaspár Nyárádszentsimonba (Havad község) költözik, ahol fia, ifjabb Donáth László szolgált. Mindenki szerette és tisztelte. – Nyolcvanöt évesen, ágyban fekvő betegként még öt hétig vívta harcát a halállal – emlékezik unokája. – Türelemmel és kitartással, nagy szeretettel ápolta a felesége és a menye. Betegágyát  gyakran vette körül a népes rokonság, a sógorok és sógornők, és nagy álmélkodással vették tudomásul, hogy az utolsó héten, amikor már vizet sem tudott inni, akkor is „E-egyszer, ma-ajd az ííráásaaiiim!…”– suttogja alig-alig érthetően. A rokonok csodálkozva állapították meg: „Bizony , ez a Laci még most is ír!”
1967. december 2-án szép csendesen megpihent. Elment, mert „hívta az Úr!” A marosvásárhelyi református temetőben helyezték örök nyugalomra.

A lexikon számon tartja, hogy tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak. Első novellái a Zord Időben jelentek meg, s a Pásztortűznek is munkatársa volt. 1927-ben a Temesvári Hírlap novellapályázatán I. díjat nyert. Anekdotikus hangvételű írásaiból kicseng a szociális igazság érvényesítésének követelése. Egy cikke a Keleti Újság 1929. szept. 19-i számában (Üzen a sírdomb és beszél a fejfa…) indította el a dicsőszentmártoni Sipos Domokos-síremlék felállításának irodalmi mozgalmát. Megjelent művei: Humoros esetek (novellák; 1928, Kolozsvár), Jairus fia (novellák; 1929, Marosvásárhely), Toronyálló székely (regény; 1933, Budapest). Tövigégő gyertya (novellák; 1931, Nagyvárad), A gyémántkulcs (novellák; 1932, Nagyvárad), Szegény bolond (novellák; 1931, Kolozsvár), Az utolsó falat kenyér (karácsonyi színjáték 3 felvonásban; 1939, Nagyvárad), Cserefa Gyuri (regény; Kolozsvár, 1938 és Budapest, 1941). Szépirodalmi és napi-lapokban – Pásztortűz, Ellenzék, Keleti Újság Kolozsváron és a Brassói Lapokban – szétszórtan megjelent még kb. 2 vaskos kötetre való novellája, s egy kis szín-játéka. A Temesvári Hírlap 1927. évi pályázatán 240 novella között a Tövigégő gyertya c. novellája nyerte az első díjat, a temesvári Arany János Társaság 1928 évi pályázatán pedig Játékos éjszaka c. novellája vitte el a díjat. 1943-ban kéziratban volt Mestervágás c. regénye, a Pokol kapujában c. regénye és a Scuki kutyája c. regénye. Ugyancsak kéziratban van Menyecske kacsintás c. 3 felvonásos színjátéka, melyet a budapesti Nemzeti Színház sok huzavona után végeredményben nem hozott színre. Írói szenvedélyén kívül szenvedélyes sakkozó volt. 1948-ban a helyi magyar Népi Szövetség elnöke.
Kevés méltatás jelent meg róla: Szentimrei Jenő: Valaki vall is, vállal is. Erdélyi Helikon 1929/10. – Gaál Gábor: Erdélyi notesz. Korunk 1929/12; újraközölve Válogatott írások, I. 330–33. – Kováts József: Jairus fia. Pásztortűz 1930/1. – (Ligeti Ernő): Az utolsó falat kenyér. Keleti Újság 1939. dec. 11.
Írói pályája derékba tört, a háború utáni években nem jelenhetett meg írása. 
Barátjához, Szentimrei Jenőhöz írott levelében egy helyütt ezt olvassuk: “... a vásárhelyi kiadó is szószerint ezt írta, mikor régi novelláimból egy kötetrevalót kért: – Kétségtelen, hogy Donáth elvtárs novelláit a melegen érző emberi szív jellemzi. Egyik-másik írása erőteljes írói teljesítmény. A mesterné ravatala egy egész korszakra jellemző mély, megrázó tragédia. Őszinte az a véleményünk, hogy ön nem hiába forgatta a tollat.”
Ennek ellenére nem jut kiadóhoz. Az irodalmi hetilap sem kedveli: “(Az) Utunk utál engem; úgy látszik, mert pap vagyok, de tehetek róla?!”
Hagyatékát unokája és jogutódja, az 1955. május 30-án született, Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin kezdte feltárni. 
– Nagyapó mindig írt – meséli. – Akkor is írt, ha tudva tudhatta: írásai az íróasztal fiókjában maradnak, elkallódnak majd valami istenverte helyen; tűzgyújtóként lobbannak érdemtelen kályhák szájában; vagy egerek s más állatok rágdogálják szét mindjét valahol egy dohos pincében…
Katalin a nyári szünidőben rendszerint a nagyszülőknél vakációzott a székelyföldvári parókián. – Nagyapó örömmel fogadott, hogy végre a kicsi unokája (a szülei nélkül) érkezik nyaralni. De én bizony sokat sírtam! Hiányzott az édesanyám. Játszótársak nem nagyon voltak, mert ott kevés volt a magyar, én pedig románul nem beszéltem, így nem is barátkoztam. Talán a parókián még ott lakott a tanító-család, de azok a gyerekek nagyobbak voltak nálam. Ha nem kint tartózkodtunk az udvaron nagyanyóval, bent a parókián nem nagyon szerettem, mert állandóan csendben kellett ülni. 
– Pszt!! …Csendben, mert Nagyapó ír!... – Valóban. Ő mindig az íróasztal mellett ült, és írt. Amikor a „nők” a konyhában dolgoztak, mindig sietni kellett, mert pontban 12 órakor, akkor is, ha még nem készült el az étel, ha nem is volt megterítve: Nagyapó odaült az asztal mellé, és várta az ebédet. Este pontban 7-kor vacsora! Utána még egy ideig kint üldögélt a tornácon nagyapó is, és az ott lakó tanító-gyerekek hancúrozását kémlelte mosolyogva. Így ment ez nap mint nap. Ha át kellett haladnunk a szobán, ahol Ő írt, mindig lábujjhegyen suhantunk, és “Pszt!!!, cseend!”... De mi lehetett neki annyi írnivalója?!...
Nem változtatott életmódján a nyárádszentsimoni évek alatt sem. – Sokszor aludtam náluk – mondja Katalin. – Esténként itt is a gyerekek játékát nézte, aztán a lefekvésnél a tükör elé állva gondosan, sokáig fésülte dús haját. Olyan melengető érzés volt ott ébredni náluk. A konyhából behallatszott egy-egy apró nesz, ahogy nagyanyó készíti a reggelit, felpattan a szemem, és látom, ahogy nagyapó az íróasztalnál ül, rám mosolyog, és ír tovább. Most már nem kellett csendre intsenek, mert már nagyobbacska lettem!
Egy napon elutazott! Valami titokzatos feszültség volt ebben az egészben! Az emlékeimben most utólag visszagondolva, valami olyasmi figyelmeztetés-szerűség villan fel, hogy: emlékezz még erre a napra! Fog még ez eszedbe jutni!…Nem maradt távol sokáig! A felnőtteknek mesélt valamiket…Nem értettem, miről.
Ezután nagyapó hosszabban üldögélt a ház előtt, ritkábban az íróasztalánál! Örvendezve vette tudomásul, hogy kisunokája segít vizet vinni, behorjda a felaprított tűzifát.
– Bizony, telik az idő!! – mondta néhányszor.

– Egyik szüreti mulatság alkalomával, amikorra a fiatalság nagyobb része már városra került, az elemi iskolásoknak tanított be a tanítónéni valami műsort. Nekem jutott a  konferáló szerepe. Megkértem nagyapót, hogy írjon valami szép köszöntőt! (A tanítónéni sugalmazta volna, esetleg a szüleimmel beszélték a nagyapó íróságát?!) Olyan büszke voltam, amikor a társaim elcsodálkoztak, hogy az milyen szép! Mintha egy író volna, pont olyan szép! Olyan csodálatos öröm járt át, olyan büszke voltam, hogy ez az én nagyapám! 
Azért két sort mégis csak kihúzott a tanítónéni: „Ad majd nekünk a jó Isten máskor is, /  Megáldja a mi hegyünket százszor is.”
Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony bizony , kökényt szüreteltem!” Majd ezzel zárja: “Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik. Valaki tán feljegyzi, ami még itt hátra van?...”
1998-ban a helyi lapban keresték a szerző jogutódját. Azután mások is kezdték felfedezni. Nagy Donáth Katalin: – A budapesti Pillot Stúdió kérte a Szegény bolond című novella megfilmesítési jogát. Innen már “sodort az ár magával”, kezdtem ráérezni a teendőkre. Szépen sorjában jött minden. Törvényesíteni kellett a szerzői jogutódlást. Születési iratokat kerestem a szülőfalujában. Kezdtem összeszedni a gondolataimat. Nagy meglepetésemre, nemcsak születési adatot találtam. Örömmel vettem az értesítést, miszerint Etéden, a református egyháznál a könyvtárban őrzik a kéziratokat, melyeket a halála előtti évben helyezett ott letétbe. Amikor Menyhárt Tünde tanárnővel elmentem a parókiára, Mike Miklós  tiszteletes úr ünnepélyesen felolvasott egy mondatot  a Kökényszüret című emlékiratából: „Ötvenhat esztendőt szolgáltam az egyházamnak, vezető ember nem akartam lenni soha, mert elvont volna az írástól, nekem pedig az volt legnagyobb szenvedélyem” –, és  átadta  a sárgult lapokat; ekkor: mint a villám, úgy jött elő az a gyermekkori kép, amikor Nagyapó valami fontos útról hazaérkezett, olyan furcsa érzés ivódott belém! Akkor alig fogtam fel, hogy milyen lényegi pillanata ez az életemnek, és főleg hogy mekkora feladatot vettem át a kéziratokkal. 
Az első öröm az volt, amikor az Erdélyi novellafűzér című tévéfilm-sorozatban ott volt a Szegény bolond megfilmesítve. Kézinagyító segítségével próbáltam átmásolni a Kökényszüretet. Nagyon nehéz, fárasztó munka volt, de nagy örömömre szolgált. A másolással töltött idő Nagyapó kedves társaságában telt. Óriási a döbbenetem, hogy mennyire nem ismertem. Gyerekkori kérdéseimre szép lassan s rendre választ kaptam. Most már láttam, hogy miért  kellett annyit csendben ülni, hogy „mi volt az a sok írni valója!”, miért nem vett az ölébe, és miért nem mesélt? Mert a koponyája mindig tele volt a gondolatokkal, nem volt szabad zavarni! 
– Amíg másoltam a kéziratot, sok ismerős történettel találkoztam, amelyeket még gyermekként hallottam, ezeket el szokta mesélni egy-egy kedves rokonnak, barátnak.
Felleltároztam a megjelent könyveit, az irodalmi lexikonban találkoztam egy-egy szép méltatással. Tudtam, erkölcsi kötelességem, hogy mindent megtegyek, hogy a könyveket eljuttassam az olvasóhoz, annak meg az elsődleges módja, hogy önálló Donáth László-kötetet lássak. Irodalmi pályázatokra küldtem el írásait. A stockholmi székhelyű Erdélyi Könyvegylet Pályázatán, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kisregény pályázatán, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, határon túli  túli szerzők számára hirdetett pályázatot. Akadályt nem ismertem, nem érdekelt, ha nevetségessé is válnék. Mi az, hogy ‘jeligés pályázat’!? Honnan tudhatnám?! Könyvkiadóknál próbálkoztam. Részemről mindent megtettem. Eltelt néhány év, nem történt semmi. Már-már kezdtem belefeledkezni...a sok “semmi eredmény” után...
Egyszer végül megmozdult a felszín... – mintha alulról valami nem hagyná nyugodni!...Jelentkezett a szegedi Lazi Kiadó, két novellát kért az Erdélyi Elbeszélők sorozatához. Kevéske volt az álmaimhoz, de a kevésnek is örvendtem. 2007-ig  viszont az ötödik novella is megjelent, de önálló kötetet a kiadó: nem óhajt! Újabb csend következett. Próbáltam logikusan vigasztalni magam, annyi információ, annyi könyv, mit akarok én ezekkel a sárgult lapokkal?...Mikor még a csapon is olvasnivaló folyik –, kit érdekel az a sok szöveg!!!...
Aztán 2010-ben végképp elhatároztam, hogy nem adom fel! Hiába telt el a nagyapó halála óta több mint negyven év. Volt egy belső erő, ami hajtott! Nem hagytak nyugodni a haláltusáján elsuttogott szavak!
H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója válaszolt: felvállalják Donát László irodalmi hagyatékának a feldolgozását!
Drága Nagyapó! – szüreteljük a kökényt! Kapkodjuk a legszebb szemeket! Hisz már a legszebb szemet bedobták az író-barátaid, akik szívükön viselték a sorsodat, akik 1984-ben megjelenő, Egyszer mindenkit szólítanak című, a romániai magyar elbeszélők antológiájába beválogatták a legszebb szemet, a Szegény bolond című novelládat! Kijátszták a kommunizmust, és csak annyi volt, hogy elfelejtették odaírni a lelkész  szót. 

                                                              *

Kétségbeejtő elszigeteltségéről tanúskodik levelezése Szentimrei Jenővel.  “Nekem mindig az volt a bajom, hogy távol éltem minden központtól, nem tudtam, mi fő a boszorkánykonyhákon. Ha néha egy-egy szerkesztőségbe betévedtem, csak ámultam, mennyi apróbb-nagyobb emberi érdek s mennyi pajtáskodás játszik közbe, hogy egy ember érvényesülhessen. Sohase tudtam hízelegni, sem az emberek hiúságát legyezgetni, de meg tudtam becsülni minden embert a maga értéke szerint. Hittem mindenkinek, mert azt hittem, mindenki őszinte, mint én. Sohase kértem senkit, hogy a hónom alá nyúljon, vagy mankót tegyen oda és járni segítsen. Egészen természetesnek tartom hát, hogy innen-onnan lemaradtam, mert könyökkel sem igyekeztem segíteni magamon, a törtetőkön pedig őszinte elnézéssel tudtam mosolyogni. Magamat túl nem becsültem, de megbecsültem, miből nem egy esetben származott nem kicsi hátrányom. Egyet el is mondok. Marosvásárhelyen 1932-ben Dajka Margit vendégszerepelt a Torockói menyasszonyban. A férje, Kovács Károly táviratozott Kolozsvárról jóelőre, hogy egy bizonyos napon fontos megbeszélésre legyek Vásárhelyen. A Nemzeti Színháztól azelőtt kaptam értesítést, hogy Menyecske kacsintás c. színjátékomat bizonyos feltételekkel elfogadták. Kovács Károly azt ajánlotta, hogy adjak a honoráriumból 3%-ot annak, aki színpadtechnikai szempontból bizonyos változtatásokat eszközöl a darabon és felel, hogy minimum huszonöt előadásig eljutunk vele. Azt feleltem, hogy amit írtam vagy jó s akkor adják elő, vagy nem jó s akkor dobják el, de amit ÉN ÍRTAM, ahhoz ne piszkáljon senki! A darab természetesen sohase került színre s így később beláttam, hogy életem sok butasága között akkor követtem el a legnagyobbat!...És ha még hozzáteszem, hogy akkoriban két saját költségemen kiadott novellás kötetem eredményeként tele voltam adóssággal, melytől csak a berettyószéplaki papságom szabadított meg, teljes joggal szemembe mondhatod: – Te vén marha!...”

Mindvégig a pálya szélén térdepelt, megkeseredve is konok elszántsággal írt, 
humora sem hagyta cserben. Öniróniája a Későn jött utas című írásában nyilvánul meg a legpregnánsabban. A Pásztortűz 1931. évi 18. számában megjelent  vallomását érdemes egészében idéznünk: 
„Novellát könnyű írni. Minyabá rám kacsint, huncutul mosolyog, látom, hogy már megint nem bír az eszével. Csakugyan, kezdi a csínytevést, valamit csak le kell írni, s kész a novella.
De magamról, az életemről, önvallomást, önéletrajzfélét...
Nem gondolja, kedves főszerkesztő úr, hogy ez egy kicsit csiklandós?
Hát okvetlen meg kell tudni a Pásztortűz olvasóinak, hogy az ún. „jóízű" humoros írások elkövetője nem a képzelt nevető ifjú, hanem egy végleg besavanyodott, kesernyés bácsi, kiben maholnap csak akasztófahumor vibrál?...De hát legyen hite szerént. Vallok. Miért is hinteném a port tovább az olvasók szemébe, hisz a mellékelt kép úgyis elárulna. A szám szélén ott az a mély, keserű barázda, mely még akkor kezdett árkolódni, mikor mint egészen zsenge ifjú túltettem Petőfin.
Hogy ez lehetetlen, s hogy erről az irodalom semmit se tud?
Hát kérem, az irodalom eddig se törődött, s ezután se fog sokat törődni velem, de annyi bizonyos, hogy Petőfi csak egy telet éhezett át Debrecenben, én meg teljes három évet.
S ha már benne vagyok a dicsekvésben, azt se hallgatom el, hogy mióta firkálásra vetemedtem, Jókait is túl¬szárnyaltam, mert e bálványozott óriásnak aránylag sohase lehetett annyi adóssága, mint ma nekem.
Nekem olyan kincset hozott hát az írás, amit senki el nem  vehet tőlem, s e tekintetben megelőztem összes élő kortársamat.
Hogy vihettem ilyen sokra?
Ezt az egyet nem vallom ki. Félek, hogy még követőim akadnának s végül iskolaalapító hírébe kerülnék.
Tanácsot azonban adok. Írók (csak a magamfajta apróknak szól!), ha könyvet akartok kiadni a magatok költségén, helyesebb, ha előbb felhevülten hideg vízben megfürödtök. Egy kisebb fajta tüdőgyulladást feltétle¬nül megbír az ifjú szervezet, de a saját kiadásra, más fedezet híján, az ember az életével is ráfizethet...
Bocsánat, „vissza az egész!” Az olvasó nem erre kíváncsi, hanem arra, hogy a hajdú hogy kerül a harangöntők közé.
Valamikor színésznek és színműírónak készültem, a népszínmű újjáteremtéséről is álmodoztam. Asztal¬fió¬komban halommal áll a sok régi, félben maradt  „műalkotás” ...
Aztán pap lettem, kálomista pap. Aztán háború jött, mikor a múzsák hallgatnak. Úgy tudtam, hogy az enyém végleg elhallgatott. Hanem egyszer, jó későre mégis megszállott az ördög.
Az erdélyi írók vonata már biztos síneken járt, sőt rekordok felé haladt, mikor egy feltételes megállónál én is felültem a harmadik osztályra, s mint hívatlan vendéghez illett, meghúzódtam a leghátulsó ajtó mögött. Lelkük rajta, akik ott is észrevettek. Legfőképpen Weiss Sándort okolom, aki akkoriban a Keleti Újság főszerkesztője volt, Szász Endrével elvegyesen, mert ők adták a sípot a számba.
Hamarosan sok más lapnál próbát tettem, de tán éppen a Pásztortűznél értem el a legnagyobb eredményt, mert már az első novellám egész esztendőt ült az asztalfiókban, és a végén szerencsésen nyoma veszett...Nono, nem a mostani szerkesztőség méltatta ennyire, még nem is a közvetlenül megelőző...
Ezt küldtem be később, két másik társával a legnagyobb erdélyi napilap novellapályázatára. (Akkoriban szinte lepedő nagyságú volt.)
„Bedisznóztam”...Első díjat nyertem, sőt annak felette első és harmadik helyen dicséretet, igaz, hogy csak 240 novella pályázott.
Szerencsére senki se csinált be¬lőle kázust, s a pályázathirdető lapot kivéve, a többi annyiba se vette, mintha valahol egy részeg trógert dobtak volna ki a bodegából, mert az ilyet egy-két sorra mégis csak méltatják.
Évek múltán aztán kisült, hogy a megdicsért novelláimat tulajdonképpen a második és harmadik díj illette volna, de mint az is kisült: „a hírlapi pályázatok természetében rejlik, hogy a jury néha politikumból egy-két kisebb-nagyobb simítást végez az eredményen”. Ezeket hát a megdicsértek közé simították...Úgy kell nekik, mért nem vittek magukkal üres lapot a jeligés kópertában, hogy csak hetek múlva sülhetett volna ki, hogy az első három díjat ugyanaz a „balgajancsi” nyerte, aki akkoriban még a hírlapi pályázatok állítólagos természetét sem ismerte!... 
Aztán jöttek a könyvkiadások, két év alatt két kötet novella (az érdeklődőknek néhány száz példány ma is rendelkezésére áll), fent említett kincseim nagy részét ezekkel szereztem.
Két kötetnyi ismét készen volna, csak kiadni nem merem, mert egyebem már nincs, s a mennybéli jussomat nem szeretném kockáztatni...Ha ugyan a poklon túl is nézhet, aki már két könyvvel vétkezett a családja és má¬sok ellen...
Vallom tehát a költővel szabadon:
„Múltamban nincs öröm, jövőmben nincs remény!”
És a jelen! Mostanában kezdenek a sorsom iránt érdeklődni (szokás ez a haldoklókkal szemben).
Egy barátom s írótársam pld. csak nemrégiben kérdezte, hogy egy tekintélyes írói alakulatnak hogy nem vagyok-e még tagja.
Komoly válaszra készültem, de éppen akkor lépett hozzánk egy közös ismerősünk:
− Urak, nem néznénk meg, mi történik benn az izzasztóban?
Természetes, hogy rögtön követtük. A kávéház titkos helyiségére ki ne lett volna kíváncsi?!...
Földigálló füstben kártyázott néhány vérbeli játékos, az asztalon halommal a nehéz bankók, gibic pedig annyi, hogy a földön nem fért, néhányan a szekrények tetején izzadtak.
− Megtelt! − kiáltották kórusban, mikor benyitottunk, s csakugyan atlétáknak kellett volna lennünk, hogy az ajtón belül bár egy percig megállhassunk.
Künn nevetve mondottam barátomnak:
− Látod pajtás, itt sincs szükség több gibicre...Megértően bólogatott s terveim, vágyaim után kezdett érdeklődni.
Legyintettem, a szám szélén megrándult ez a mély, kesernyés barázda:
− Minden vágyam egy gondmentes félesztendő, hogy megírjam a Senki kutyáját, aztán nem bánom, ha meghalok is, az erdélyi irodalomnak ilyen elkésett utas¬sal úgyse lehet semmi kilátása.”

                                                          *

A százharminc éve született Donáth László novelláiból készült ez a válogatás. Arra törekedtünk, hogy az írói palettának minél több árnyalata megmutatkozzék, hogy a Sóvidék, főként pedig a Felső-Nyárádmente világából ihletődő vidám vagy szomorkás történetek váltakozva kövessék egymást. Az író éles szemmel látja társadalma hibáit, az elszegényedett falvak nyomorúságát, mégsem a lázadók vagy forradalmárok cselekedeteitől hangos a tájék – egy lelkész mégsem mehet szembe a tízparancsolattal...Ezért aztán a történet vége nem mindig olyan, amilyennek az eleje alapján gondolnánk. Ez a világ meglehetősen befülledt, az önigazgató, törvényhozó székely falu már csak szokásaiban működik, népe legfeljebb beszédmódjában, tempójában hasonlít a Tamási Áronéhoz, viszonya a természettel megromlott, pusztít az alkoholizmus, megölik a bankok. Nem tündéri ez a realizmus, jóllehet némelykor pár centire sikerül a valóság fölé emelkednie. Mintha Tamási és Bözödi között ingázna az írói indulat, de több a baj, mint az öröm, búlátott nép ez, mondja az író, szegény embernek szegény a szerencséje is, a bank nyeli a pénzt, mint tenger a patakot, őszi égen reményfelhő viszi a szegényember gondját... 
Szegény emberek, földműves gazdák, gonosz vagy szerető szülők, egymással kibabráló komák, tréfacsináló góbék, aztán pedig nyomorgó néptanítók, igazi és kocavadászok és vadorzók, botcsinálta gazdákként kudarcot valló papok, huncut boltosok, lelketlen üzletemberek, demagóg politikusok népesítik be, mégis találunk közöttük igazán szeretetre méltó hősöket, főleg a nők és a gyermekek körében. Lehet, hogy valamiféle vélt elvárást, urambátyámos „közízlést” kívánt szolgálni az anekdotikus, ugratós történetekkel, ezekkel a vázlatos karcolatokkal. Némelyik olyan, mintha szabója sajnálta volna a kelmétől a cérnát, nincs mindenütt rendesen elvarrva.   
Ami megemeli mégis a szöveget, az a nyelvezete. Dús képi beszéd, a szerző több tájegység népét ösmeri, gonddal eprészi a találó kifejezéseket, az érettebbjét kosárba rakja, megjegyzi a telibe találó hasonlatokat, mondásokat, és alkalomadtán bőven él velük, visszaszolgáltatva őket hőseinek. 
Találunk vérbő feleselő novellát és moralizáló célzatú, a szeretetet, a megbocsátást hirdető esetet, a férfi-nő viszony ma sem ismeretlen ellentétének békés feloldását.
Szívszaggató sors a Szegény bolond hazatért hőséé, hátborzongató minden-reggeli átka:
„− Jó reggelt, gyönyörű asszony! Felkelt a nap, de reád ne süssön, fényét ne lásd, melegét ne érezd, hogy a lelked dideregjen, mint télen az árva gyermek. És legyen jó békességed, hogy ne nyughass az ágyadon,  csak hánykolódj, mint a lobogó víz. Párnád folyton könnytől ázzék, a szívedet bánat állja, sűrűbb legyen sóhajtásod, mint a selymes réten a fű. És állandó egészséged, hogy doktorról doktorra járj, kincsed, pénzed nagy bőséggel, hogy költhesd a patikára. Termékeny légy, mint a jó föld, ikreket szülj, de ne haljon meg egyszerre két gyermeked, hogy kétszer temethess és kétszer gyönyörködj víg muzsikaszóban, mikor a házadban koporsót szegeznek. 
Szívemből kívánom, gyönyörű szép asszony, hűséges jó asszony!
Míg néhányat szusszant, ismét a kutya kezdett ugatni, mintha ugyanazokat a jókat kívánná a hű asszonynak, aki odabenn a nagy kőházban párna közé rejtette a fülét, hogy ne hallja a szörnyű beszédet, s most a haját tépi tehetetlen fájdalmában.
− Szegény bolond − sóhajtoztak a sepregető asszonyok −, hogy az Isten nem akar már könyörülni rajta! ...
− Hozzád is van szavam, Szederjesi István, puha bélű fehér kenyér a reggeli kávé mellé: földeden sűrűre gyűljön a kalongya, virágos ökrökkel hordják be a cselédeid, udvarodon a cséplőgép hetekig csépeljen, szuszokban a tiszta búzád garmadával álljon. Fehér lisztet őröljön a szitás malom, ropogós pirosra süsse a kenyeret búbos kemencétek, de ne legyen egészséged a bőséghez, szájfájás fogjon el, hogy egy falat se menjen le a torkodon, csak akkor tudj enni, mikor koldulással szerzed a kenyeret s a koldustarisznya a vállad feltöri. Élj sokáig, s pusztulj el a kertek alatt.
Szívemből kívánom, Szerderjesi István!
− Szegény bolond, szegény bolond − csóválgatták a fejüket az asszonyok.”
Ilyen magasra ritkán száll a teremtő képzelet, az anekdota irtózik az emelkedettség bármilyen formájától.
Donáth Lászlót azonban jó olvasni. Nem kellett a szöveggondozónak kínlódnia, „korszerűsítenie” – mindössze a központozást, a helyesírást simította a ma használatos normákhoz, és a kötet végén közölt kis szómagyarázattal siet az olvasó segítségére. 

*

Adósságtörlesztés is ez a kötet. Szerencsés találkozása az unoka állhatatos munkájának és a kiadói szakember, irodalmunk alapos ismerője és tudója szorgos szándékának; a Kriterion igazgatója, H. Szabó Gyula – úgy is mint Benedek Elek dédunokája, Szentimrei Jenő költő, író unokája – tiszteletre méltó kötelessségének tartja ugyanis, hogy a Kányádi Sándortól mintegy tizegyedik parancsolatunkként megfogalmazott „Be kell hordani, hajtani mindent. A tájszavakat is. Semmi nem maradhat kinn. Semmi sem fölösleges" jegyében visszaszolgáltassa a harmadik évezred magyarul olvasó nemzedékeinek ezeket a valós meséket – a későn érkezett utas kései, de talán ma is élvezhető történeteit – a megszépülő örökkévalóságból.