Muszka Sándor verseskönyvéről

Trágyanyomon*

Muszka Sándor múzsáktól hajtott trágyás szekere olyanfajta olvasói élményt nyújt, mint amikor belépünk Kovács András Ferenc Porcus Hermeticum című, száztizenegy „disznó” limerikjét tartalmazó porkológiai képződményébe. Ami a limerikekben malactávlat, azt Muszkánál a trágyás szekéren való nagy büdös utazás kínálja: a kultúrát, az irodalmi hagyományt alulnézetből (vagy nagyon is felülnézetből) láttatja. A trágyalével átitatott, trágyaszagos irodalom- és kultúrafelfogás azt mutatja, hogy a fennen hirdetett, patetikusan vallott eszmék, költőszerepek lehetetlenné váltak, megszűnt az emberi civilizációba, kultúrába vetett feltétlen hit, az egyoldalú viszonyulásmódot megengedő magatartás, és kiüresedett az az emelkedett beszédmód, amely kizárólag csodálattal szólaltatta, szóltathatja meg a nagy (?) emberi (?) teljesítményt (?).

Egy olyan (vers)világban, kulturális terrénumban, amelyben a hagyományosan magasztosnak tekintett, a piedesztálról, az olümposzi magasságokról leszállt múzsák trágyás szekérrel közlekednek, megszüntetve ezáltal a versbeszéd fenségessé válásának esélyét és a nemzetért cselekvő költészet létjogosultságát (Arról hogy a téma sehol nem hever), a költő szerepe is megváltozik. Felkapaszkodva a múzsák trágyás szekerére, a (szerepbeli) költő versbeszéde alantassá válik, ez marad az egyetlen lehetséges beszédmód, költői magatartás, amely szókimondó, blaszfémikus, trágár és (ön)ironikus. A trágyás szekéren való utazás ugyanis az egyetlen esély az állandóan megkérdőjelezett, sérülékeny költőszerep és a költői tudatosság megélésére. A világot kinevető, a szellemi úttalan utakon blaszfemizált múzsáival csavargó így nem válik igazságtalanná. Úgy mond ítéletet a világról, a kultúráról, a városról, amely „mint trágya úszott levében” (Lassan az ősz is), hogy tudatában van: ő is része. Ez a Nem hord az út című létösszegező versében önarcképszerűen, a saját névvel való játék részeként szólal meg: „S nem hord az út / Csak muszkát s szarházit”.
A hetykeség, a szándékolt blaszfémikus versbeszéd Muszkánál nem önmagáért való, a szabadszájúság ugyanis elkeseredettségből, kiábrándultságból fakad, aminek az állandónak hitt értékek megszűnése az oka. Innen a versek látszólag fölényes-nosztalgikus jellege: „Csángó tájház Hortobágyon / Vagyok valódi székely (…) // Őrzöm hagyományom / A tiszta szeszt nem vegyítem / Hogy ne kelljen hánynom” (Susogó).
A csalók, ügyeskedők, a szólamok által irányított, látszatokban élő emberek által belakott hétköznapi (A Vátesz), kisszerű (Még egynek se telt) és marginális (Provinciális) világ szükségszerűen költő-, vers- és kultúraellenes, ami lehetetlenné teszi a kultúra létét, megkérdőjelezi a versírás értelmét, a költő szerepét. Az Egy temetőkertre című vers álpátosza, öniróniája egyben a kultúrát befogadni képtelen közeg szatírája: „Versíró voltam kezdte a csontváz / Sajnáltak érte mind a népek / Szegény bolond mondták”. A parlagiasságot kritizálva teremt antipoétikát, azaz poétikát a kultúraellenes világ viszonyulásáról.
Muszka jó néhány verse az írást, a kultúra lehetőségeit teszi mérlegre. Úgy adnak hírt a felszínes világ szempontjából értelmetlennek és értéktelennek tartott kultúráról, az értékválságról, -hiányról, hogy közben a költői szó teremtő erejével tiltakozik e világ érték- és kultúraellenessége ellen. Így válik a blaszfémikus, alantas versbeszéd értékképzővé, vers- és kultúrateremtő aktussá, a trágyából így lesz (sz)arany, amely további ironikus-játékos-blaszfémikus szerepverseket, műfajparódiákat eredményez (Jó dalra szükség, Az ügynök imája, Naftalin, Lányregény, Vénség stb.). Az olvasót kizökkentő gyakori nézőpontváltások, a versbeszéd (ön)ironikus volta, amely a nyelv teremtette maszköltési kísérletekben (is) megnyilvánul, felerősíti a versek önreflexivitását („Kínlód` a rím / Beszélni róla” – Madárének).
A nyelvvel, a kultúrával való számvetés, a hagyománynak rájátszások, áthallások formájában történő át- és továbbírási kísérlete mint poétikai törekvés, elvezet a Néma vidékektől kezdve egy másfajta verseszményhez. A könyv első ötven oldalán olvasható versekben körvonalazódó, az értékvesztésre ironikusan reagáló költői magatartás mellett fellelhető, a veszteségtudatból származó elégikus költői magatartás hangja felerősödik a kötet második részében („Látod a nyárnak hullni gyümölcse / Megtértek már a tékozló fiuk” – Néma vidékek), elvezetve a versek létösszegező jellegéig. Számot vet élettel, szerelemmel, halállal, azaz nyelvvel és kultúrával. A meglett ember szerepeibe bújva szólal meg, hangja rezignáltabbá válik. A kötet második felében a Muszka-vers klasszicizálódik, magatartásbeli (és nem nyelvkezelésbeli!) virtuozitása, vigéckedése alábbhagy, stílusa ugyan élőbeszédszerű, ironikus, helyenként blaszfémikus marad, de mondatai lekerekednek, gyakran tetten érni az összegező gondolatokat: „Eddig hozott az út barátom / Végvárainknak tornya immár / Látszik ha végre ébred a reggel” (Átutazóban).
Miközben Muszka Sándor saját költészete új útjait keresi (Jöttment; Léha dal), a kötet második felében poétikája mívessé és gondolatibbá válik. Miután trágyanyomon átvezeti olvasóját az át- és továbbírt, egyben sajáttá tett transzközép és más, főként irodalmi hagyományokból építkező szellemi labirintuson, rátalál arra a költőszerepre, amely további kötetek egyéni, felismerhető hangja lehet, Muszka Sándor poétikájának a nagy gondolati költészetekkel rokon versvilága, ilyen mélységeket megnyitó Muszka-soroké, mint amilyeneket már ebben a könyvben olvashatunk: „S lezárt szobák közt matat a nincs” (A téli kertben); „Fagy jő a hóra kedves / Hűlő szobák hiányod” (Csikkek és csontszilánkok).
Reméljük, ezt a gondolatibb költői hangot érleli az idő, erre tartanak a múzsák, vagy ezt duruzsolják, sírják a „trágyadomb sarkán dongó legyek” (Kompótok meggylevek)!

*Muszka Sándor: Múzsák, trágyás szekérrel. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség
Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2010