Gál Elemér Héthavas című regényéről

,,Amikor bölények járták a havast, és a nevük begyen volt, a Hargita hegyeit, pedig Héthavasnak szólították” (részlet a könyv előszavából)

 Gál Elemér a Székelyföld szülötte, Kolozsvárott szerzett magyar szakos diplomát. Szatmárnémetiben sok jeles tanárember, köztük a költő Szilágyi Domokos és a drámaíró Kocsis István tanára volt. Tanított, írt, szerkesztett: a Tanügyi Újság munkatársa, 1990-tól a Szamoshát című szépirodalmi lap főszerkesztője volt. Munkásságát tisztelet, megbecsülés övezte. 1994-ben települt át Egerbe. Héthavas című regénye valóban sorsjelző (Bertha Zoltán): értékóvó tanúskodás a magyarság irodalomba menekített sorsáról, bizonyság nemzetünk történelmi jogairól, életrevalóságáról.

Erdélyi, székelyföldi kötődéséről így vallott a Máriás Józsefnek adott interjúban: „a Hargita és a Csíki Havasok íratták velem ezt a könyvet. Ők ott maradtak, és én elhagytam őket. El kellett jönnöm, hogy jobban érezzem hiányukat. Kárpótol a Mátra, a Bükk, de Hargitah Héthavasa nekem egészen más. Ott lakik lelkem jobbik fele, és belőle élek. Megtartóm, életadóm, gondolataim forrása és vigyázója. Ott áll őrhelyén a főgimnázium is, ahol tanultam, és emlékeimben élnek, akik tanítottak. Példaképeim voltak: Opra Benedek osztályfőnököm, Dr. Csipak Lajos a mindentudó paptanár, Dr. Vörösváry Béla a biológus, Somay János történész, Deák Gyula magyartanár, Papp János igazgató, Nagy Rezső a finevelő bentlakás igazgatója és sporttanár, Miklós László hittanár, Kovács Dénes rajztanár, Bereczki György történész, Bakó Kálmán matematikatanár, Antal Áron történész és író, Balázs Levente a legfiatalabb alkotmánytanárunk, akik mind–mind nyomot hagytak emlékezetemben, példát adtak arra, hogy milyen utat kövessek.”

Történelmi regény – őstörténeti hitregény

Gál Elemér könyve rendkívül bátor vállalkozás. Az egri kiadást követően másodszor is megjelent a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Alutus Nyomda, Csíkszereda gondozásában -- 2008-ban. Már az alcíme is szokatlan, „időszerűtlen” a mai pogány világban. A való és a transzcendens világ ilyetén összefonódása rendkívül hiányzik a mai ember tudatvilágából. Boldog idők voltak, amikor az ember az istenekkel oly szoros kötődésben élt, tetteit isteni parancsolatok és erkölcsi kötődések vezérelték. A regényíró szemléletét és a regény szellemét kell megérteni. A magyar epikatörténetnek igen fontos része a magyar történelmi regény alakulástörténete. A magyar történelmi regény főleg Jósika, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi nyomán hozta létre literatúránk jelentős teljesítményeit, melyet Móricz Erdély trilógiája koronázott meg. A XX. században kiemelkedő vonulatot képeznek Tamási, Nyírő és Kodolányi történelmi regényei.

Történelmi realitás és írói képzelet

,,Amikor hallgat a história, akkor a némaságból kiszólnak a mondák és mesék, a népi emlékezet, amely mítoszt teremt a világban helyét kereső embernek. Ez a magatartás igazán ráillik a honfoglalás századára, amikor elődeink hazát kerestek maguknak ott, ahol már egy részük, a székelyek, Attila hun király óta birtokba vették a Kárpátok legkietlenebb, senkinek sem kellő bérceit. A nagy fagyok és kövek országában teremtettek otthont maguknak, ahol újjászületett egy kipusztulással fenyegetett nép. Ennek a hősi küzdelemnek mítosza ez a regény.”
Ebben a regényben a történelmi valóság csupán irányjelző keretként szolgál, az író nagyobb szerepet szánt a fantáziának, vállalva a mesei hangulatteremtést. A történettudomány tagadja a rabonbánok létezését, de Gál Elemér írói szemmel látja és láttatja őket. Egy letűnt kor és életmód szimbólumai ők, akik emberségben felülmúlják koruk morálját. Hihetővé teszi jelenlétüket, el is képzelhető, hogy éltek hozzájuk hasonló emberek. Már gyermekkorában is hallott rabonbánokról szóló történeteket, és későbbi tanulmányai során vette észre, hogy a rabonbánokról szóló mesék népmondai rangra emelkedtek a nép ajkán.
A rabonbánokról először a Csíki Székely Krónikában olvasott, amelyet 1796-ban szerkesztettek. Gál Elemér hangsúlyozza, hogy Szádeczky Lajos történész szerint koholt hamisítvány a Sándor-család birtokperéhez. Azonban meg kell jegyezni, hogy Szabó Károly történész 1854-ben a Krónika hitelességét védelmébe vette, kiállt mellette Balássy Ferenc is, még a tudós Ipolyi Arnold is szakavatott tudományossággal adatolja a rabonbánok pap-bírói tisztének történelmi tényszerűségét. Napjainkban Szőcs István műkritikus író tárja fel a Krónika hitelességére utaló bizonyítékait, amelyek a székelység katonailag szervezett társadalmában később is megvoltak. Idézi báró Apor Péter versét, amelyikben rabonbánságra utaló nevek fordulnak el, mint Uzandur, Kalám, Hám, amelyek a Krónikában is előfordulnak. „Márpedig Apor Péter 1756-ban meghalt, negyven évvel a Krónika koholása előtt!” Ha nem is létezett Zandírhám főrabonbán, de volt Báthory István, Bocskai István, Bethlen Gábor, akik méltó utódai a mondabeli szakrális fejedelemnek. Valakit mégiscsak példaképüknek tartottak ezek a sikeres államférfiak, mégpedig olyan valakit, aki itt uralkodott és nem volt idegen.
Gál Elemér azért tartja kultúrtörténeti forrásnak a Csíki Székely Krónikát, mert az igen sok ősvallási elemet ment meg a feledéstől. Ennek alapján állítja: ez a székely-magyar ősvallás költészet is volt a maga korában, ez tartotta fenn a magyarság hitét fennmaradásban, történelmi létezésében, hogy nem hal ki idő előtt, amíg megtartó ereje, hite vezérli. A hitnek különösen nagy valóságereje van. Még azt is feltételezik egyesek a Csíki Székely Krónikáról, hogy ebből a koholmányból szállt nép ajkára sok rabonbántörténet. Csakhogy a nép nem tudta olvasni a latin nyelvű krónikát. Valakinek olvasnia kellett és továbbadnia, hogy népköltészetté váljék. Egy bizonyos, hogy a nép csak olyan mondát vesz át, amelyet saját körében, megbízható forrásból hall, olyan személytől, akiben bízik, és amit hall tőle, azt sajátjának érzi.

Budvár volt a főrabonbáni székhely, és a vele kapcsolatos mondák többsége eredetmonda, aminek már van némi köze a történelmi hitelességhez. Számos eredetmonda hegyek és folyók keletkezéséről szól, majdnem a Kalevala hangján, és még az sem lehetetlen, hogy itt kőkorszakra emlékeztető néphit elemeivel is találkozunk. Ez késztetette Gál Elemért arra, hogy a magyar őstörténet legmélyére hatolva próbálja megeleveníteni azt az archaikus lelkiséget, amely a honfoglalás korában élő székelységet jellemezte. Segítségére volt ebben a székely nyelvjárás gazdag és színes szókincse, a ma is használt szólások, mondások és beszédstílusok, amelyekből következtethettem az akkori lelkiségre, hogyan gondolkodtak és beszéltek elődeink. Nem archaikus nyelven beszélteti hőseit, mert az zavarná a mai kor emberét a szövegértésben. (Kodolányi János sikerrel alkalmazta az ómagyar kori nyelvet honfoglalásról szóló regényeiben, de neki külön értelmező szótárat kellett volna mellékelnie a székely tájszavakhoz.) Különben is történelmi múltról mindig a jelenkor nyelvén tudunk közérthetően kommunikálni.

A Héthavas című őstörténeti hitregény a magyar történelmi regény sajátos, művészi válfaja. Az erdélyi Jósika Miklós a magyar történelmi regény megteremtője. Prózafejlődésünk genezise a távoli gesztákig, legendákig vezethető vissza. Történelmi regényeink európai vonatkozásban a skót mondavilágot szerető Walter Scott mintaadó műveivel rokoníthatók. Gál Elemér előtt példaképként állt Kodolányi János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Passuth László, Tamási Áron, Nyírő József regényíró stratégiája, de ő inkább a Németh László-i ábrázolást követte. Hősei gondolat- és lelkivilágának a rejtelmeibe vezeti az olvasót. Ez a célkitűzés alapvetően meghatározta regényének szerkezetét, stílusát, amely szakított a hagyományokkal, és a mesemondáshoz alkalmazkodva inkább balladai hangulatot kelt, amely „panasz is, vallomás, de imádság is”.
A történelmi regény műfajfogalma eléggé képlékeny, trazitorikus, időben változó; időről időre más jelentéssel telítődik. (A kritika fogalomhasználata is bizonytalan, újabban a szerzők sem szívesen nevezik munkáikat történelmi regénynek.) A magyar irodalmi gondolkodásba erősen beépült a történelmi regény – lexikonjaink, az iskolai tanítás, a kritika révén is. Igaz, történelmi regénynek elsődlegesen azokat a műveket ismerik el, amelyek korfestő jellegűek, dokumentált és hitelesnek tekintett korban játszódnak. Se a műfaj, se történelem problémája, elmondhatóságának kérdése nem jelenik meg ezekben a könyvekben. Az olvasók többsége továbbra is a 19. század kánonja mentén olvassa a történelmi regényt.

Az utóbbi 60 esztendőben volt alkalmunk bőségesen megtapasztalni, hogy az irodalmi művek sorsát nemcsak a befogadó olvasóközönség ízlésváltozása formálja, hanem az írás és olvasás viszonyába gyakran durva adminisztratív eszközökkel beleszólt a politika is. Jellemző beállítódás: az irodalmi közgondolkodásban nálunk még nem válik szét határozottan a történetírónak és a történelmi regény szerzőjének anyagkezelése, múlthoz való viszonya. Az értelmezés pragmatizmusa erőteljesen hat, miközben a funkciók eltolódása figyelhető meg, melyet az irodalom erősen megszenved. Gyakori a historizáló regény, a pszeudo-historikus regény, az áltörténeti regény. Ezeket a fogalmakat sokszor nem is saját jelentésükben, hanem a történelmi regény megnevezésének eufemisztikus megkerülése céljából alkalmazzák. Ha konzekvens a szemléletünk, akkor a történelmi regény kizárja a historizáló, pszeudo-historikus és áltörténeti regény megnevezéseket. A „történelminek” mondott regények poétikai-nyelvszemléleti, mnemotechnikai, értelmezésbeli kérdései élő irodalmunk érdekfeszítő feladatai közé tartoznak.
Napjaink „történelmiként” olvasott regényeinek poétikai jegyeire összpontosítja a vizsgálódásait, a poétikai teret szemlátomást a jelentésképzés narratológiai komponenseire igyekszik korlátozni. Hagyomány és újítás jegyében fontosak az elbeszélő és elbeszélés „világképző” lehetőségei, a metonimikus és metaforikus elbeszélésszerkezet, a tér és idő konzisztens vagy destruált összetartozása, az alakok identitásának kérdései stb. Ma a regényíró másként fordul a múlthoz, szabadabban bánik a múlt tényeivel is, nem lehet számára elvárás a referencialitás- és igazságigény. Ma nem a tények visszaadása, hanem azok esztétikai funkcióba helyezése a cél. A szövegszervező eljárások, epikus tényezők szerepe a világteremtés módja ezeknek megfelelően módosul a történeti munkákhoz képest a történelmi regényekben.

Ezt a sorsregényt csak szeretettel, vagyis nyitott lélekkel érdemes olvasni. Igazi szellemi-lelki táplálékot nyújt, látásunkat, életkedvünket, egyéni és közösségi felelősségtudatunkat lebilincselő stílussal, emberi és erkölcsi hitellel frissíti föl. Írója elsősorban nem módszerként, hanem szemléletmódként használja a mikrotörténelem fogalmát, amely nem re-, hanem dekonstruálja a makrotörténeti folyamatokat, amennyiben nem a „történelmet”, hanem a személyes, alternatív történelmeket állítja az ábrázolás centrumába. Gál Elemér nem a ma divatos episztémétörténeti tudatossággal alakítja regényét, mert indíttatásai miatt a történelemnek másfajta moduszait ismeri el az egyén életében, mint számos jelenkori írótársa.
A történelmi regény mai fellendülését érdemes a múlt, a történelem kulturális átértékelődésének a folyamatában is szemügyre venni. A kitalálás az emlékezés munkájának elidegeníthetetlen elemévé vált. A múlt kulturális megképzésének mai gyakorlatában a történelem változó identitású képződmény. Napjaink ábrázolásával szemben támasztható hagyományos követelmények, mint a történelmi hűség vagy hitelesség érvényüket vesztették. A történelem poétikája átrendeződött, mindez a lezajlott, átfogó kulturális folyamatokkal, a posztmodernnek nevezett helyzettel függ össze, amelyben magától értetődővé vált kitalálás és felidézés, képzelet és emlékezet összetartozása. A múlt képének kulturális megalkotásában a történelemhez való kollektív viszonyulás jellegzetes formái is kifejeződnek. Az európai viszonylatban köztes térségünkre jóval inkább jellemző a történelemnek való kiszolgáltatottság tapasztalata, s ebből következően az elfedés vagy a felejtés, mintsem a felelősségteljes feldolgozás munkája.
Viktor Žmegač Történeti regénypoétika (In: Az irodalom elméletei. Szerk.: Thomka Beáta. Pécs, 1996. 99-170.) című tanulmányában a XX. századi regény két alakulási irányának, a szöveg- és valóságirodalomnak, kijelöléséhez alapvetésként állapítja meg: a regényelmélet terminológiájának alapvető megújulása szükséges, lévén hagyományos terminusaink kiüresedtek, semmitmondóak. A segítségükkel nem írhatók le a XX. századi regények, nem jöhet létre érvényes tipológia, nem születhet megfelelő műfajtörténeti leírás. Irodalomtörténet-írás ma is három „t” uralma alatt áll: teória, terminológia és tipológia, amelyek egyidejűleg egymást is meghatározzák, sőt feltételezik. Megfelelő teória nélkül nem alakulhat ki adekvát terminológia, amelynek a hiánya pedig lehetetlenné teszi a tipológiát.
A történelmi regény zárt, teljes világot épít fel a múlt eseményeiből: egy működő, adott korabeli, emberi életvilágot hoz létre, ami nem történelmi éppígylétének ábrázolására, önmaga puszta bemutatására hivatott. A magyar történelmi regényben olyan ízlésvilág, értékpreferenciák, beállítódások lépnek működésbe, amelyek elsősorban közéleti, a nemzeti lét kérdéseit megfogalmazó művet látnak a műfajban. A történelmi regényekre jellemző tartalmak (történeti hitelesség, történelmi igazságérzet, nemzeti, közösségi tartalmak megjelenítése, azonosulásminták felmutatása stb.) hiányoznak, ezért a mai történelmi regényekben a szövegek valóban „történelmi voltát” ezek a hiányosságok kétségbe vonják az irodalomolvasásban, és elbizonytalanítják a fogalomhasználatukat.

A nyolcvanas-kilencvenes évektől számíthatóan kritikai »fordulat« váltotta fel a korábbi, elsősorban a művek valóságreferenciáját vizsgáló realista olvasást: egy alapvetően a szövegvilágok nyelvi létesítésére reflektáló kérdezés. Ugyanebben az irányban hatott az új olvasási opció kibontakozásának lehetősége: a művészi nyelvhasználatban létesülő többértelmű valóság elmélyült vizsgálata. A szövegközpontú elemzések mellett hangsúlyt kap a fikcionalitás, a mítoszteremtés, a lélektani sajátosságok, az életrajzi vonatkozásoktól függetlenített megítélés és sok más, például Móricz alkotásaira is jellemző írói eszköz és eljárás. Napjaink divatos értékelési referenciájának egyik alapvető jellemzője a szövegvilágok és a szövegvilágok nyelvi létesítésére reflektáló kérdezésre koncentrálás.

Héthavas – őstörténeti hitregény

 Gál Elemér regényét olvasva, Tamási Szülőföldem c., szociografikus vallomásregénye szerint Erdély lételeme a változás: itt „ember és természet egyaránt játszik”. „…jókedvet is láttam, melyből vér csordult, mire észre lehetett volna venni. S jártam völgyekben és állottam hegyek tetején: s amíg a völgyet néztem, a hegyek felett megváltozott a fény, a amíg a hegyeket néztem, a völgy színt és kedvet cserélt.”
Gál Elemér sikeresen bizonyítja: lehet egy regény egyszerre őstörténeti és hitregény is. Íróhoz méltó feladat léthelyzetünk természetének a felismerése a régmúltban. A műfaj a regény eszmeiségét és szerkezetét is meghatározó célkitűzésre utal. Két párhuzamos szerelem történetével kelti fel a hihetőség művészi illúzióját, ebbe illeszti a sámánhitből a kereszténységbe való átmenet hitvilágának ábrázolását. Ezeknek a tudományos kérdéseknek hitbéli dimenziójuk is van. Ebben a regényben az erdélyi kövek beszélnek. (Mint például Pécs világörökséget jelentő ókeresztény emlékei, sírkamrái, sírkövei se némák, amikor a IV. századba kalauzolják vissza a látogatókat.) Héthavas, vagyis a Hargita szent hely, ahol a természet embere ható jellegzetes erői működnek, ahol a föld, a kő megléte, a szél, a víz mozgása, áramlása, a természet jellegzetes életenergiái léteztek és léteznek mindmáig.
A regény fő cselekményvonalat Zsögöd és Ajnád szerelmi versengése tölti ki, túlmutat az egyéni boldogságkeresés céljain. Csenge a hitében erősen emberi, jellemében megbízható lelket fedezi fel Zsögödben, akinek alapelve, hogy a dolgokat használni kell, az embereket pedig szeretni – és nem fordítva! A legcsodálatosabb, ahogyan férfi és nő kapcsolatában az író, az egyik fél a másikat (s a másik az egyiket) a szeretet mindhárom – helyesebben: négy, mert még az Eroszt is kettéválaszthatjuk – „szférán” átvezeti (felfelé vezeti) a „szeretlek, mert szeretlek”-ig (mindnyájan egy Napnak a fénysugarai vagyunk) alapfoktól eljut a Philián túlihoz (a testvéri, baráti szereteten túlra), a nem baj, ha engem akár nem is szeretnek: fő az, hogy én szeressek! fokozatáig. A szeretet által olyan boldogsághoz, teljességhez és megismeréshez érkezhetünk el, mely szabaddá tesz, elvezet az igazi „kozmikus” szeretetig, az isteni szeretet, az Agapé közelébe. Megismerés és szeretet itt talán egyet jelent.
Csöndbe térnek a dalok. Az író szerelmetes szavakkal vall szülőföldjéről: „Nálunk, Csíkban élnek a hegyek is, a fenyők is zöldebbek közelről, messziről kékek, és amikor Nagysomlyó mögül felkel a nap, akkor megállunk egy pillanatra, mintha köszöntenénk őket. Este pedig, amikor a Hargita gerincén lenyugszik, fejet hajtunk és mosolygunk némán, mint aki ajándékot kapott. Ilyenkor érezzük, hogy adósai vagyunk a szülőföldnek, én is ezzel a könyvvel akarok adósságot törleszteni, amivel a Hargitának és jóravaló népének tartozom.” Gál Elemér művészete valóban sokban hasonlatos, a gyerekkorától ismert és szeretett Zsögödi Nagy Imre festői világához, ahhoz, ahogyan Héthavas világát a homály-, s ködoszlás után kitisztuló levegő, jellegzetes fényözön, székely kifejezéssel szólva, bőfény szállja meg; ahogyan fényáradat lepi, teríti be, itatja, hatja át a tájat, amely egy időben és egyszerre válik világossá, sugárzóvá, fényessé: színnel telítve a Héthavas-Hargitát…

A szellemi és lelki időutazást, a művek világában való megmártózás kérdéskörét jellemezzük néhány, a művet egészében minősítő gondolattal, melyek egyidőben jelentenek megmérettetést és az érdeklődés felkeltését az író személye és alkotásai iránt. Gál Elemér óriási fölkészültséggel, európai műveltséggel, elfogulatlan józan ésszel, minden szenzációhajhászást kerülő tapintattal közelített tárgyához. Regénybeli történelme csak időbeli és formai keret, népmondák, regényes krónikák, ősvallási hitelemek, hitregék és írói fantáziából született eredetmondákból áll össze. Az író arra keres választ, hogy mi tartotta fenn 450 éven át a székelységet a széthulló hun birodalom romjainak egy kis erdélyi szigetén, hogy nyelvét megtartva megőrizze identitását és bevárja magyar testvéreit? Az író válasza: az őseiktől örökölt szellemi-lelki kincsük: a kegyelem műve, az újulni képes hitük, amely rátalált az egyént és közösséget megtartó kereszténységre.

Tudjuk, Tamási Áronnál a csodának nem a lélektani, hanem hitbéli és keresztény magyarázata a döntő, mert a csoda forrása sokkal mélyebben van, mint a folklór hagyományos kategóriái. Gál Elemér Tamásihoz hasonlóan a maga jelképes, biblikus világába mélyen beleágyazta Erdély, a székelység sorsának értelmezését. A magyar-székely közös országalapítás hajnalán tudatosítja az Újszövetség, mindmáig meg nem értett, krisztusi parancsát is: „Szeresd ellenségedet, mint tenmagadat.”
A felépítésében logikus, argumentációs szerkezetét tekintve meggyőző és a szakmai narráció intelligens technikáit biztonságosan alkalmazó regény ebben a formájában, szélességében és mélységében is az első átfogó, szisztematikus feldolgozását adja a legújabb magyar hittörténeti regény kérdéseinek. Eredményeit példamutató anyagismeret, komoly szakmai munka alapozta meg. Kisebb hiányosságai és fogyatékosságai vannak a regénynek, de ezek jórészt könnyen javíthatók és nem változtatnak azon, hogy ez a színvonalas kidolgozású regény példaértékű. Az őstörténeti kalandozás regénye tanúságul és tanulságul szolgálhat a jelenkor emberének.
Gál Elemér meggyőzően bizonyítja: a magyarságban mindig volt és ma is létezik sensus communis. Ez a közkeletű kifejezés érzékelteti, hogy mi ment és megy végbe az emberek szívének a mélyén. A sensus jelentése érzés, érzék; arra utal, hogy minden az érzékek által érkezik lelkünkbe. A sensus communis elemi fogalom, amelynek jelentése a józan ész, belső érzék, a társadalmi értelemben vett közös érzék, általános ész: a mértéktartás, közmegegyezés a butaság ellenében – az okosság javára. Ez a jelzős szószerkezet a rómaiaknál nemcsak józan észt, de emberséget és érzékenységet is jelentett. Voltaire ismerte fel, hogy a rómaiaknál ez a teljes fogalom később franciául már csak a felét jelentette. A raison a józan ész, célszerűség, az ésszerűség – kimaradt belőle a lényeg: az emberség, az, amivel többek voltak a rómaiak utódaiknál. Gál Elemér rámutat arra, hogy a primitívnek vélt társadalmakban is létezett sensus communis, születtek érző lelkek, akik lemondtak önös érdekeikről, ha a megmaradás, az összetartozó népek érdekei áldozatot követeltek. Lélekben tudtak nagyok lenni, magukhoz emelték a kisembert is, hogy mindenki otthona legyen a közösen védelmezett haza.

Epilógus – Csöndbe térnek a dalok

Egy ősi mitológiai analógiával világítom meg Gál Elemér értéktudatának jellemzőit. Kantór meséjében a Gazdagság, a Kéj, az Egészség és az Erény a legfőbb jó rangjáért vetélkedik. A Gazdagság szerint ő a legfőbb jó, mert vele minden javak megvásárolhatók. A Kéj szerint őt illeti a győzelem, mert a gazdagság is csak arra való, hogy őt megvásárolhassák. Az Egészség azt állítja: nélküle nincs értelme sem a gazdagságnak, sem a kéjnek. Végül az Erény kijelenti: fölötte áll mindháromnak, mert gazdagon, gyönyörök közepette is nyomorult lehet az ember, ha helytelenül él. A győzelmet az Erény szerzi meg. Gál Elemér tudja az erény – bár nem a legfőbb jó, és ez a mese sem oldja meg a legfőbb jó képtelen kérdését –, azt tudatosítja, hogy az erény egyáltalán nem valamiféle jó, hanem kötelesség: más. magasabb rendű kategória, amely az értékskála tetején áll. Éppen ezért a van helyett a kell valóságára eszméltet. Hősei a néphez hű emberek életét példázzák: a „sajátosság méltóságának” (Sütő András) genezisét mutatják: a szülőfölddel és népével való lelki egységet.
Arra kell figyelnünk, amit a mű üzen, amit a szöveg felkínál. Nem veszíthet, csak nyerhet az irodalomtörténész, a bíráló, ha a mű központi fontosságát kidomborítva, az írástudók felelősségét, sőt közéleti szerepét sem hanyagolja el az alkotó teljes képének feltárásában. Mindez nem messiáskodás, hanem apostolkodás. Szükséges lenne egy magunkbaszállás, egy messzehangzó „Pater, peccavi!” bevallása: „Vétkeztem, Atyám!” 2004. december 5-én vétket, ünneprontást követtünk el. De ezt korifeusaink képtelenek kimondani.
Cserhalomban az 1996–os Szent László-szoboravatáson hangzott el: „Segíts nekünk, Szent László király, hogy visszavehessük jogos tulajdonunkat a nyelvrabló lovagoktól. Segíts, hogy megszűnjön nyelvünk alattvaló státusa Erdély területén!” A regényíró Erdély számos, történelmi gondjának beépítésével erősíti a üzenetét, igyekszik lélekben a magyar nemzettest részévé integrálni a Héthavas népét, Székelyföldet. Ma a földrajzi szomszédság különösen predesztinálja a Székelyföldet, hogy a csángóság anyaországává váljon, ezért fontos annak felismerése, hogy a tömbben élő székelységnek a földrajzi határain túlmutató felelőssége, küldetése is van. A Héthavas lármafaként figyelmeztet feladatainkra: a történelem fölé magasodó földrajzi szimbólum, lelki erőforrás, mint Csíksomlyó: a székely Lourdes.
A Héthavas népének múltja bizonyítja: az erdélyi magyarság számára ősi erény maradt a vitézség és tudás, a kitartó küzdelem, a belső önépítkezés, az egyéni és kisközösségi ellenállás, a meg nem alkuvás szimbólumai, annak felismerése, tudatosítása, amely a szárhegyi írótalálkozón fogalmazódott meg: „a nemzeti megmaradás pallérozott nyelvet, józan történelmi tudatot, önértékelést és öntudatot követel meg”.
Legendák földje a Héthavas. A legendákból hiteles világ bontakozik ki, évszázadok keservektől, csapásoktól sújtott, a megmaradásért vívott véres küzdelmek, közelmúltunk és napjaink realitásai. A Héthavas csúcsaként a Csíki medence fölé magasodik – Csíkszentdomokos szülötte, Márton Áron püspök alakja, akinek életpéldája és tanítása máig érvényes. A kisebbségbe taszított magyarság szellemi pásztora bátran szólt a kisebbséget elnyomó hatalommal szemben, például 1946-ban Csíksomlyón: „a világ sorsát újrarendező nagyhatalmak hallgassák meg az erdélyi magyarság hangját, ne döntsenek nélküle, ne ítélkezzenek könnyelműen fölötte, ne ismételjék meg a trianoni vétséget, újabb igazságtalanság nem adhat lelki békét sem a győzteseknek, sem a legyőzötteknek…” Fájdalmas tragédia, hogy Európa mentora és cinkosa lett a bennünket megfojtani kívánó szomszéd nemzetek agresszív törekvéseinek.

Márton Áron akkor következetesen védte népe és egyháza érdekeit, Petru Groza miniszterelnökhöz írott levélben hangsúlyozta: „ahol a nemzeti érdek egyoldalú és türelmetlen eltúlzással minden más érdek fölé emeltetik, és ez a felfogás behatol a lelkekbe, ott kisebbségi ember számára szabad emberhez méltó élet nem lehetséges. (…) Élni akaró nép kisebbségi sorsban sem törődhetik bele abba, hogy magát föláldozza a többségi nemzet önzésének, amely természetjog és az isteni törvények által megvont határokat túllépi”.

Gál Elemér a Tündérkert írójától tanulta, remek tanulmányban bizonyítja: Erdély Tündérkert-álma szívdobogtató elképzelés: a belülről egységes, szomszédaival szövetséges Erdély megtörheti a török hatalmát, és Tündérkertet építhet. Bethlen mindennél nagyobb fájdalma, hogy ez az álom csak álom maradt: „Másoknak a fejedelemség dicsőség és öröm és jóérzés: nekem teher és lesújtó sors… Bizony Tündérország elmúlt Erdélyből… Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert (...) Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók… Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe…” Bethlen a valósággal szembesülve, álmait a valósághoz méri: „szegények vagyunk, kicsinyek vagyunk, tudatlanok vagyunk”. Erdély senki másra nem számíthat, ezért mondja Báthorynak: „nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar, csak amit lehet… Nem is csak amit lehet: de amit kell…” Egy kicsi ország világmegváltás helyett csak belső ügyeivel törődjön, építkezzen, erősödjön a jelenben a jövőnek is.
A kisebbségi létértelmezéseknek óriási hasznuk lehet, mert a kisebbségi élet törvényszerűségei felértékelődnek. Az Európai Unióban kisebbségi helyzetbe jutott magyarság lemaradásának egyik fő oka: nem ismeri eléggé önmagát, sem múltját, sem azt az életkeretet, amelybe került. A napi küzdelmekbe torzult politikai vezetésnek és a kisebbségi, társadalomirányító erőknek nincsen kellő szemléletformáló ismeretük a korábbi periódusok nemzeti, kisebbségvédelmi, társadalomépítő tapasztalatairól. Kitartóan kell foglalkozni múltunk kisebbségi tanulságaival, mert illúzió, hogy az Unióban megszűnik a „kisebbségi kérdés”. Abban reménykedhetünk, hogy újjáteremthető a Kárpát--medencei magyarság szellemi-lelki egysége, ha hitelesen újra tudjuk fogalmazni a nemzettudatot.

Gál Elemér mondta a szerkesztő-riporter Máriás Józsefnek: „Nemcsak Erdélyről szól ez a regény, hanem az összmagyarság sorsa lüktet benne. Azt a kérdést teszem fel az olvasónak, szabad-e lemondani arról, ami a miénk, a mi magyarságunk, a mi lelkünk? Nem. Amíg a haza ott van fönn a magasban, addig elérhetetlen. Azt az eszményien szép, magasságokban tündöklő hazát le kell hozni képzeletünkből a földre, egymásra figyelő igyekezetünkkel fogjuk meg egymás kezét, mindenütt, ahol magyarul beszélünk, és ha már érezzük, hogy összetartozunk, akkor már csak karnyújtásnyira van a mindnyájunkat szerető haza.”
Írói célkitűzése hasonló Áprily Lajoséhoz: „S gondoltam rá, ki jő száz év után, / arcába tűz az új világ sugára. / S szentszánalommal néz majd vissza rám, / kortól kifosztott, koldus dédapára.” (A kor falára.) Általa Reményik Sándor Atlantisza harangoz, mert rokonlélek a Templom és iskola költőjével: „Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam: / Szédülő fejjel és halálra váltan, / Amíg neked az üdvösség borát / És az örökéletet prédikáltam.”

Gál Elemér érdemét senki el nem vitathatja, el nem veheti. Magunkat tesszük kisebbé, ha regényét nem rangjához illőn méltatjuk. „Seul silence grand; tout le rest faiblesse” – „A csend, az nagy, a többi gyengeség”. (Alfred de Vigny A farkas halála) „Csöndbe térnek a dalok”. Hallgassuk a csendet, hallgassunk a csendre!