Kozma Katinka 19. századi naplója

Nemcsak a korabeli elbeszélő irodalom, de akár egy fennmaradt napló is tanúskodhat egy kis erdélyi falu udvarházában zajló életről, hogy mennyien fordultak meg például egy ilyen Isten háta mögötti helyen a 19. század második harmadában, a kiegyezést közvetlenül megelőző, de még „börtönszagú” években. Alig másfél év alatt (1863–1865) Kiskendre, ebbe a Székelyföld és Szászföld határán fekvő Kis-Küküllő menti faluba, a Kozma-udvarházba látogat sok híres erdélyi nemesi család tagja. A szomszédos Kelementelkén él ebben az időben a báró Henter- és a Simén család, Fehéregyházán gróf Haller Ferenc családja, Sárdon a Puteani bárók és az Elekesek, Ebesfalván a Földváryak, Keresden a Bethlenek, akik alkalmanként a Kozma-udvarházban vendégeskednek, amint időnként a vendéglátók is kocsiba, szánba vagy lóra ülnek, hogy viszonozzák a látogatást.

Ha a távolabbi Keresdről hosszabb útra kel a Bethlen família, jövet is, menet is megszáll Kiskenden. Aztán udvarlási szándékkal  többször itt vendégeskednek nemes ifjak, Elekes Károly, Deésy Domokos, Béldi Tivadar... Emellett szóba kerül a napló egyes helyein többek között Wass Györgyné és lánya, Wass Ottilia, kora egyik ismert mecénása.
Mindenikük alakját felvillantja naplóírónk a maga sajátos szemszögéből. Mert a szóban forgó napló írója életkorát tekintve egy tizenöt-tizenhat éves úri kislány, Kozma Katinka, gondolkodásmódját, érdeklődési körét és ítélőképességét tekintve viszont érett egyéniség. Kozma Gábor és czegei Wass Nathália harmadik gyermekeként 1849-ben született Csíkmadarason, és továbbvitte a kézdiszentléleki előnevet, lévén hogy a család ősi fészke itt található, amint erről a 17. századi népesség-összeírások tanúskodnak, s a leszármazottak a mai napig is lakják ezt a falut.
Kozma Katinka kevesebb mint két évig vezetett naplóját a Teleki Téka őrzi, és nemrég jelent meg  Sebestyén Mihály gondozásában.* A kötet előszavából és a jegyzetekből a naplóíró személyére vonatkozóan annyi derül ki, hogy 1879-ben ment férjhez gróf Vay Ábrahámhoz (1850–1920), és házasságukból született Olga nevű lányuk, illetve hogy 1918–19 fordulóján halt meg spanyolnáthában.
Az önmaga számára készített feljegyzések egy olyan „ábrázolt képmást” (Bahtyin) mutatnak a mai olvasónak, aki kész az állandó önelemzésre, sőt valamiféle önemésztő befelé nézésre. Ugyanakkor szókimondó, nem leplezi véleményét a naplóban emlegetett egyes személyeket, illetve az adott viszonyokat illetően. Irma nővéréről kijelenti, hogy „a pompa, külfény képes őt boldogítani”, illetve, hogy ők testvérek ugyan, de nem barátnők, vagyis „lelkünk nem rokon” (168.), Ida nővéréről megjegyzi, hogy „hiúságát követve, férjhez ment egy férfihez, kinek csakis rangja és címe van még, a gazdagság is hiányzik, de hát még a szellem, műveltség, gyöngédség, lovagiasság és udvariasság, mi egy férfi dísze!” (164–165.) Szűkebb környezetét – ahogy mondja: „környezőit” –, de az erdélyi viszonyokat is kritikusan szemléli tehát, Pestre viszont – ahol 1862–63-ban lánynevelő intézetben tanult – mint vágyai városára tekint, korabeli lapokból és baráti levelezés útján tájékozódik a társasági, sőt irodalmi élet eseményeiről. Unalmasnak tartja vidéki életét, változatosság ritkán jellemzi napjait.
Szülei belső portréja sok kis összetevőből rakható össze. Megjegyzem, furcsa kettősséggel viszonyul hozzájuk a napló hőse. Azt állítja, hogy szeretik őt, habár ennek egyetlen látható jelét sem tapasztalja. Apja például nem szeretetet, hanem félelmet kelt maga iránt a családtagokkal szembeni durva bánásmódja és indulatossága, viharos kitörései miatt, de lányai nemcsak félelmet, hanem hálát is éreznek apjuk iránt. Jó embernek, csak nyersnek és műveletlennek tartja a napló hőse. Anyjáról, akivel a férj méltatlanul bánik, azt állítja, hogy nem gyöngédtelen, áldozatot is hoz a gyermekeiért, sőt föláldozza magát értük, de nem képes bizalmas viszonyt kialakítani velük.
Magát olyannak tünteti fel a naplóíró, mint aki az újat szereti, minthogy a régi úgymond unottá válik, s így nem tud neki örömet szerezni. „Pedig mi öröm nélkül az élet?” – teszi fel magának a kérdést, s meg is válaszolja, a kor stilizált nyelvhasználatához igazodva mondja: „Rét virág nélkül, tavasz madárdal nélkül.” (28.) Ugyanebből a bejegyzésből kitűnik, hogy önmaga megismerésének, az önismeret egyik eszközének tekinti a naplóírást a szerző. Arra a következtetésre jut, hogy számára élvezetet – saját szavával: élvet – a szellemi foglalkozás jelent. „Hogy helyes-e ez, nem tudom, de meggyőződésem, és egy belső szózat azt sugallja: igen, habár szüleim s a világ ezért nagyon de nagyon elkárhoztat – elmélkedik a naplóíró. – Hallgassak-e a világ kárhoztató szavára és tagadjam meg meggyőződésemet? Nem, soha. Lelkiismeretem és meggyőződésem ellen őrizkedni fogok valamit tenni. Mért tegyek én eleget a világnak lelkiesmeretem árán, holott ez a legfőbb, ennek intő szavára kell hallgatnom és ezt törekednem kielégíteni? Miért gondoljak én a jövőre és essem kétségbe afölött? Hiszen Isten, ki oly jól tudja szívünk legtitkosabb gondolatait, mindig fog reám gondot viselni, ha benne bízom és őt szeretem.” (uo.) Szándéka, hogy ne a világ anyagi élveit, hanem a szellemieket  keresse majd. „Érzem, hogy egyébről bármiről le tudnék mondani, de azon reményről, magamot kiművelhetni nem, nem soha!” (51.) Tiszteletet ébreszt benne, aki tehetséges, úgymond a nagy emberek, de azon a véleményen van, hogy ritkán találni olyat, aki ezeket becsülni és megérteni tudná. (Vö. 65.)
Számba veszi hibáit is a napló hőse. Tudja magáról például, hogy könnyen indulatba jő, hogy ingerlékeny és szenvedélyes – ahogy írja – „hevem elragad”, s később bánja, ha ilyenkor valakit megsért. Ebben talán apai örökség játszik közbe, hiszen őt is indulatosnak mutatja be, aki adott esetben a „legcsúnyább kifejezéssel él” (192.), vagy képes a „legborzasztóbb zajt” (226.) ütni jelentéktelen ügyekből kifolyólag.
A naplóíró nyíltan hangot ad eszményének, vagyis hogy szabad és független lehessen, de véleménye szerint ennek elsősorban neme az akadálya. Mindenesetre az igazság kimondására törekszik. Az igazság pedig, tudjuk, felszabadít.


*Kézdiszentléleki Kozma Katinka: Csalódások könyve. Napló 1863. december–1865. április. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sebestyén Mihály. Csíkszereda, Bookart, 2012