Gerlóczy Márton könyvéről

Én már találkoztam ilyen emberrel*. És néztem, de nem láttam, és azt akartam, hogy láthatóvá váljon számomra. Ő pedig azt szerette volna, ha megtanulom, hogyan kell őt látni…
Más. Talán megfogni sem lehet, miben. Nem összehasonlítható, mert nem „ilyenebb”, és nem az „ez” vagy „az” hiánya jellemzi. Egyszerűen csak önmagában, önmagából élő független entitás, aki figyelmen kívül hagyja az ismert normákat. Önmagára az „antiszociális” jelzőt használja, de ez csak annyiban igaz, amennyiben önmagát a társadalom nélkül is el tudja képzelni, létezésével tehát nem járul hozzá a társadalom éltetéséhez. Talán inkább aszociálisnak nevezhetnénk.

Gerlóczy Márton egyszerűen csak független és szabad. Nincsenek komplexusai, tehát nem szorul a társadalom kényeztető „jutalomfalatjaira”, amikkel mások elviselhetővé teszik a létezést. Arra sem szorul, hogy megtagadja a társadalmat, kivonuljon belőle – egyszerűen fenntatja magának a jogot, hogy csak azt vegyen el, amire szüksége van.
Mindenekelőtt szerető családot. Egy helyen azt mondja, más fiatalokkal szemben, akiket nemtörődömségből hagynak szabadon, és ajándékokkal kényeztetnek, őt „szeretettel és szabadsággal” kényeztették el. Ebből eredezteti a biztonságérzetét, és az öntudatát, amivel a saját útján képes maradni, még ha ez az út nagyon különbözik is a kortársaiétól. A család egyben a hagyomány, az odatartozás érzésének forrása is, tehát Márton ugyanazt keresi a világban, amit mások. Csak a módszer más, ahogy a világot megismeri és megtapasztalja.
Gerlóczy Márton önmagát írja meg. Ez egyrészt könnyű feladat, az ember ismeri a téma összes részletét, a főszereplő döntéseit, motivációit, ismerőseit… csak le kell írni. (A 168 órának adott interjúban egyébként ő maga is ilyesfélét mond egy készülő regénye kapcsán. http://www.168ora.hu/arte/gerloczy-marton-felteteles-szabadlabon-22136.html). Másrészt nehéz feladat is. El kell tudni távolodni kicsit önmagától, a saját értelmezéseitől, hogy a megfelelő tényeket válassza ki, és a súlypontokat megfelelő helyre rakja.
Gerlóczy számára viszont ez az egyetlen lehetőség. Akit szabadsággal és szeretettel kényeztettek, az nem ismer más értéket, csak ezt a két legfőbbet: szabadságot és szeretetet. Egyrészt szeretettel fordul a világ felé. Igazi szeretettel, amelyik csak megismerni akar, nem elvenni, vagy ráerőszakolni. Másrészt pedig szabadon alkot, ami azt jelenti, hogy nincs kötelező téma, doktrína, elvárás. Csak a lét tisztasága, következetesség és hűség önmagához.
Az elvárások kötelezően csalódásokhoz vezetnek. Első nagy szerelme is szemére hányja, hogy „nem tesz le semmit az asztalra”, nem felel meg az elvárásoknak. A maga tisztaságában Gerlóczy alig érti, miért is kellene neki ezt tenni. Többen hasonlították már ezt a regényt Salinger Zabhegyezőjéhez. Szerintem éppen ez a rész, ami Mártont hasonlóvá teszi Holden Caulfieldhez, hiszen azt tervezi: majd fát ültet, amiből kifaragja a saját asztalát, és arra azt pakol, amit akar. A társadalmat tehát sajátságosan értelmezi. Nem akarja kivonni magát belőle (az asztal a megfelelni akarás egyfajta szimbóluma), csak éppen újra akar teremteni mindent. Elutasítja a kényelmes értéktelenséget, a készen kapott sablonokat. Csak a kipróbált, bevált, tehát számára jó és értékes eredmények érdeklik.
Mint minden kamasz, megfogalmaz dolgokat, kérdez és ismerkedik. Találkozik a „rendszerrel”, de nem engedi ledarálni magát. Ilyen értelemben az „Igazolt hiányzás” az útkeresés könyve, ugyanakkor szélesre tárt ajtó, amin bárki bekukkanthat, aki érteni akarja a Mártonhoz hasonló embereket. Hiszen türelmesen magyaráz, bár tudja, hogy a fogalomrendszer, amiben mozog, egyrészt ismeretlen, másrészt negatív felhangokkal terhes. Viselkedése érthetetlen, néha kísértetiesen hasonlít az elkényeztetett sznobok pénzen vett önbizalmára, elutasítása pedig nemegyszer arroganciának tűnhet. Az értékkeresés könyve is az „Igazolt hiányzás”, hiszen Márton keres valamit az önpusztítást eredményező „szintetikus luxus” helyett. Gyerekként, kamaszként a legfőbb problémája természetesen az iskola, az a hely, ahol engedelmességet, szolgaiságot várnak tőle, ahol saját őserejéért, intelligenciájáért és önmagába vetett bizalmáért cserébe olyan dolgot akarnak adni neki, amire nincs szüksége: szintetikus luxust, konvención alapuló tiszteletet és elismerést. Nem csoda, ha zűrös kamaszévek alatt, iskoláról iskolára vándorolva értelmezi újra a fiatalok és a felnőttek társadalmát, a barátságot, a szerelmet, a munkát, a nemzet fogalmát.
A végkicsengés pedig optimista. Bár nem illeszkedik be a rendszerbe, nem érettségizik, nem marad meg őszintén átélt baráti és szerelmi kapcsolata, a könyv utolsó lapján Márton magabiztosan, nyugodtan áll az olvasó előtt, erős hittel tudva, hogy jó úton van, és semmi más nincs hátra, mint lassan lépegetni. Az érték kérdését is megválaszolja: a család erejére támaszkodva, ahol nyugalmat, elfogadottságot tapasztal, biztosan tudja: én OK vagyok, és a dolgom az, hogy – mint egy újszülött vadállat – ennek a modern dzsungelnek minden csínját-bínját kitapasztaljam.
Képzeljük el, micsoda bátorság kell felvállalni: független entitásként létezem, nem határoz meg a társadalom egyetlen művileg létrehozott tényezője sem. Itt állok, másként nem tehetek, ám kezdjetek velem valamit, ha akartok…
Igazolt hiányzás. Hiányzás, hiszen nem vesz részt a társadalomban, amit számára gyerekként, kamaszként az iskola jelképez, később pedig a kortársak fura környezete. A könyv pedig maga az igazolás: Gerlóczy Márton azért hiányzik a társadalomból, mert önmagával van. És ez csak fontosabb!


Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás. Scolar Kiadó, 2012.