Király Zoltán Férfifiók c. kötetéről

Mi van egy fiókban?* Amíg nem húzzuk, vagy nem húzhatjuk ki, csak találgathatunk, és lehet, éppen addig izgalmas, amíg elképzelhetjük, mi van benne. Ha kinyit(hat)juk, ha megvan hozzá a kulcs (a kulcs megtalálásához is kell találékonyság!), lehet, hogy a hétköznapok prózaiságával szembesülünk, és a várakozás, a fantáziálás okozta izgalmat nem írja felül, de az is megtörténhet, hogy lekerül a lepel a most-még-nem-tudjuk-miről, a titok megszűnik titok lenni, és mi állunk, és bámuljuk a csodát.
Nem ilyen egyszerű a kérdés, ha a fióknak neme is van, ha a fiók férfifiók. Kérdés, hogy az összetett szó két tagjának az előre-hátra, ki-be mozgás képzetét felkeltő analógiáján túl – bár ez a gender vonatkozás megkerülhetetlen – még milyen olvasói képzeteket indíthat el az olvasóban Király Zoltán könyvének a címe: Férfifiók. Milyen vers- és költői világ jön létre az alkotás(ok) és a műbefogadó interakciójából?

Anélkül hogy belemennék a kötet gender irodalmi alkotásként való részletes értelmezésébe, a szövegek önálló, zárt entitásokként való interpretációja is arra a megállapításra vezet, hogy Király Zoltán költői világa markánsan maszkulin világ. Ha azonban az iménti megállapítás miatt a női olvasók egy része arra gondolna, hogy a hím öntömjénező gesztusaitól harsogó könyvről van szó, és ezért úgy döntene, hogy nem kér belőle, azt javasolom, ne mondjon le a Király-kötet elolvasásáról, hiszen itt jóval többről van szó, mint ami a „férfi költészet”, „férfi költő” szókapcsolatokkal leírható lenne.
A szerző Szombat, szobámban képzelődöm (2000), Avantgárd keserves (2002) és Lejárhatás (2004) című köteteinek válogatását, valamint Férfifiók cikluscímmel új verseket tartalmazó könyvében ugyanis a férfiség a nőiségtől elválaszthatatlan princípium, a kettő egymás függvénye, feltételezik egymást, egyik a másik nézőpontjából (is) értelmezhető, s ha – az emancipáció meggondolásai ellenére – el is kell hinnünk, és el kell fogadnunk, hogy a versek férfi beszélőjének a szólama az uralkodó, az csakis a nő, a másság létezése elismerésének a tudatában válik érvényes és hiteles versbeszéddé: „nélküled / már / önzésem / is lényegtelen”. (…)
Király Zoltán költészete a férfi által belakott világ, amelyben az én léte a te, a nő létezésének függvényeként teremtődik, vagy éppen azért alkotja meg a másikat – akár hiányként –, hogy önmagáról beszélhessen. Az öncélúság veszélye nélkül tárul fel ez a fiók a kötet címadó versében, amely az én önkitárulkozása: „beköltöztünk. // a konyhaszekrény hat fiókjának egyikére / K. rámutatott: legyen ez a férfifiók, mondta. / abban kellett volna tartanom a: / biciklimet / kétes sörözéseket barátaimmal / féltett bicskagyűjteményem / utcán lányok farának nézését / a hülye fociközvetítést / sáros cipőmet / és csúf festményeim. // aztán K. elköltözött.” Nemcsak K. vagy a bármi néven nevezendő másik fél utasítja el a lírai ént, hanem a lírai énnek is elege van saját magából: „elegemvanMagamból. / holnaptól nem adok enni Nekem. / nem kö(l)töm fel Magam. / nem fizetek több sört Magamnak, / egyszerűen betiltom Magam.” (Kivonulás életemből) Ennek alapján gyanítható, hogy legyen szó Natasáról (Natasával már nem hálunk együtt; Első éjjel Natasával; Natasával a bárban), Karoláról (Öt perc az együttlétről), a teniszlány-típusról, Penelopéról, akiről kiderül, hogy ő Lady Macbeth vagy Sára asszonyról és erkölcseiről, a megjelenített női alakok a férfiként, a férfi szerepében megszólaló lírai én kivetülései, ugyanannak az énnek más-más arcai, a költői játszva teremtés, a teremtő játék kreatúrái: „Lassan ideje. Szalmahaját / kicserélem fűzfaágra. / Füleit megteszi két keserűgomba. / Szemüregét megtömöm kikericcsel. / Nyak marad. / Vállnak mi sem jobb, / vállfa. / Karja legyen / nyárfa. / Melleit újraöntöm / ólomból.” (Natasából szép leányt csinálok)
Ez a költői gesztus már túlmutat a gender kérdésen. A szerelmi, az udvarló költészet regisztere („nincsen rendőr, se törvény, / mert nincs bűn, csak erény. // gyere velem Eszperantiába.”) és a századforduló szimbolista, az alkotást önfelszámoló folyamatként láttató Ady Endre-i–Charles Baudelaire-i ironizált hagyomány költészetteremtő aktusának lehetünk a tanúi: „vonz a Duna, vele / egyensúlyban a négyeshatos / tegnap éjjel jó cimborákkal / finom italokat fogyasztottunk” (Fejfájás a Margit hídon). Alkohol, szexualitás és vers(írás) együtthatásáról, szétválaszthatatlanságáról van szó, amely egyszerre (vers)teremtő és önemésztő folyamat, ami Királynál a költői hagyománnyal való, az irónia forrását képező avantgárd nyelvi játék és költői magatartás (Mikor – mitől – hogyan?). Versvilágában ugyanis a tét maga a vers, a költői szó, ezzel magyarázható szövegeinek önreflexivitása is.
Király Zoltán poétikája az Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, László Noémi, Farkas Wellmann Endre (és más) költők neve által fémjelzett transzközép irodalomnak azt a poétikai elvét érvényesíti, amely a költészet felszabadítását tűzte ki célul, amely „avantgárd jellegű formai eljárásokkal (…), szétesett, széttöredezett, mozaikosan, asszociatív technika” szerint szerveződik, helyenként rímes, mégis szabadversszerű szövegekben érvényesül.  Felszabadítva a vers hagyományos formai kereteit, a (világ)kultúra doméniumainak legkülönfélébb szintjeit társítva olyan többszólamú költői hang jön létre, amelyben a férfi-nő viszony hagyományos költői témájának ironikus kifordítása a közélet, a történelem, a politika abszurditásával alkot versvilágokat. Ha megtaláljuk a megfelelő értelmezői kulcso(ka)t, a Férfifiók a kultúra, a magyar és világirodalmi hagyomány játékba hozatalával ajándékoz meg, amelyben a megszólal(tat)ás mikéntjén van a hangsúly, azon, ahogyan – a techné oldaláról – a költő a műveltséganyaggal bánik, és ahogyan – poétikai vonatkozásban – az utalásokból, parafrázisokból, költői reminiszcenciákból, átírásokból, áthallásokból hangot, azaz létet kapó lírai én ironikus távolságtartással világot teremt. Olyan világ ez, amelyben a kassáki nikkel szamovár „nikkel pléhszamár”-ként jelenik meg (És búcsú a fegyverektől), amelyben a Logikus elmebontás szürrealizmusának szabad képzettársítása folytán megszületik a világ abszurditásának felismerése, a társadalom, az ember bírálata: „ha primitív akarok lenni: / nem káromkodom / nem köpködök / nem ugatok, // gondolkodom.” (Harmadik beszélgetés magammal) Nem csoda, hogy az én a műalkotás-létbe menekül, mint a Magamon kívül vagyok című versben, amelyben a szerelmi aktus extázisos állapotot kifejező szóhasználatát a műalkotás és befogadó horizont-összeolvadására (a katarzisra) vonatkoztatja: „kívül-belül benned vagyok / élsz a perspektívámban / magányodban vagyunk / nincs már felnőtt- / gyerek kapcsolat / kiszeretlek Picasso / Guernicájából”.
Minden királyi téma, szerelem, közélet, politika, irodalom, kultúra és kultúrakritika, a kortársakkal való összekacsintás a műalkotás, a nyelv közegében értelmezhető, mint például a kulturális, nyelvi, irodalmi, identitásbeli konfúziók kritikáját megszólaltató, az intertextuális és interkulturális utalások sokaságából építkező Avantgárd keserves című vers: „kortársaim: Látjátok, feleim, szemetekkel, / mik vagyunk? / isa bizony por és hamu vagyunk! (…) // te tîrgu-mureşi / én cluj-napocai // leveleket nézegetek: / frankfurt, linz, new york / budapest és kézdivásárhely // asztalomon fogytán a csíki fekete sör / ágyamban fogytán a csíki fekete nő”. A keserű, ironikus felismerés azonban nem jelent csüggedést. Mind Farkas Árpád Avaron című versének kétsoros átiratában („s mért buknék én orra / a via dolorosán?” – Ars poetica), mind  az alkotó és alkotás szuverenitását elemző A helyzetről című versben („Időnként úgy hiszem / Leszarom a délibábot, / Szabok reá törvényt, / Néhány jó tanácsot.”) a költészetbe mint létmódba vetett hit szólal meg, az egyetlen bizonyosság, még akkor is, ha ez néha nehezen érthető sorokat, inkább versötleteket, mint verseket eredményez (Belevájok a margarinosdobozba; Keleti bölcsek, vagy Tu-Fu reggel a Naphoz; Bordal stb.) Sokkal többször azonban frivol, Erdélyt és a Balkánt (ön)karikírozó, a blaszfémiáig elmenő költői szólamokat teremt, rámutatva arra, hogy Király poétikájában költészet és közélet, az én egyéni és társadalmi léte nem választható szét egymástól: „édes balkán / magot köpködök / édes balkán / gyatar sört hörpölök / édes balkán / magunkon röhögök.” (Negyedik beszélgetés magammal)

A versbeli én otthontalanságának a következménye a (nyelvben való) bujdosásból fakadó fájdalom. A „zöld kabátomban üldögélt az Isten” (Hajamat szeretted) a gyötrelmes alkotólét jutalma lehetne, de amennyiben ez a sor „Z. T.-átirat”, tehát nem saját, hanem sajáttá tett költői szöveghagyományról van szó, akkor ironikus reflektáltságában válik jelentésessé. A különböző költészetekre reflektáló, utalások, idézetek újrarendezéséből konstruálódó költészet énvesztése és egyben az én újfajta létesülése a Tolvajballada befejezésében megfogalmazódó drámai felismerés: „mindent összeharácsoltam. / magamtól mit lophatnék?” A költészet, a vallott költészeteszmény halálát ugyanis a nyelv korlátai jelentik, elfogyóban a nyelv (Amit még kérhetnék), a kor(társ) csak negatív kritikát érdemel (Időjárás-jelentés). Érthető tehát, hogy az ideális (nő) keresése is ironikus költői játék (Kedvesem; A Nő), amely – miközben a teljesség elérésére való törekvés kétségbe vonható eredményéről beszél („80 percben / itt hagytál, visszajöttél / és megint.” – 80) – az alkotás, a költői nyelv esztétikumával, a cizellált, kimunkált verssorokkal teremt(het) maradandó értéket.
A Férfifiók című befejező ciklus ebben az olvasatban költői záradék, Király Zoltán költészetében egy pályaszakasz metaforikus összegzése: a léttel, a költészettel, a nyelvvel való számvetés. Az identitás identitások relativizmusa, a kelet-európai (?), a magyar–kvázi magyar sors ironikus szólamú „jelentésben” körvonalazódik: „vagyok: hun. örmény. székely. / vagyok: határon túli jó barát. / vagyok: más országban élő magyar. / vagyok: román adófizető, betyár. (…) / vagyok: csángómagyar, az most divatos. / vagyok: beutazó, vendégmunkás, / beszélni kicsi magyar nyelv.” (Alázatosan jelentem…) Az identitások relativizmusában a hagyományos közösségi költőszerep újradefiniálása ugyan nem alternatíva (Költők és koruk), ám a költő mégis elégedett lehet. Visszatekintve a bejárt útra, megállapíthatja, hogy mindig azt tette, amihez értett, az egyetlent, amihez ért: verset írt. A költői hagyományt felforgatva, átírva, a hagyományból építkezve és a költészet kereteit szétfeszítve költői forradalmat hajtott végre, amely egyben a nemzedéki transzközép mítosz poétikai credója is: „és akkor meggyilkoltuk az utolsó szonettet. / a rondókat kiheréltük mind. (…) / kivágtuk a metaforák nyelveit. / felgyújtottuk a glosszákat.” (A versírás kezdetei. Neoszonett) Nem csoda, ha „a költő megvívott a Sorssal, söröz” (A Sors költőt hív ki maga ellen), és megnyugvást keres („meggebedni kéne, / mint tisztes polgár /, öltönyben, párnában” – Nagyon kéne), miközben a (nyelv)létből, a költészetből való kivonulás esélyeit latolgatja: „egyszerűen betiltom Magam. / nem engedem Magam írni sem.” (Kivonulás életemből)
A megsokszorozódott én számba véve a férfifiók minden kincsét, a te hiányában artikulálva saját csonkaságát, Urat teremt, aki a teljességet adhatná: „Vesd le tekinteted, Uram a féllábúakra. / Adj nekik harmadik kezet a mindennaphoz. / Vezesd őket csonka Kánaánba, / hol Tiéd a Láb, a Mankó és az Akarat, / mindörökké, ámen.” (Ima gipszben) A vélt teljességet a Weöres Sándor Márai Sándorral találkozik a teljesség felé vezető úton című vers tanúsága szerint – a Weöres-filozófiával összhangban – az ellentétek egymásra találása adhatná: élet és halál, én és te egysége. A teljesség elérésének metaforikus tere az álom, a fikció, az irodalom, amely az életet kiteljesítő halál víziójával és világot, ént újrateremtő gesztusával ajándékozza meg a beszélőt, az őt értő olvasót. Erről a reményről (is) beszél a Philosophia magna kötetzáró vers: „Álmodban tarkón lő kétszer egy kínai / Ebbe is bele lehet halni. // Álmodban tarkón lő kétszer egy kínai / Ebbe is bele lehet élni.”
Nem tudom, végződhetne-e reményteljesebben a nőkkel, sörrel, borral, vodkával, cigarettafüsttel, a Balkán terében megszenvedett út, mint a tiszta esztétikum megtalálásának katartikus élményével. Lehet-e ennél nagyobb öröme a fiók kinyitójának, aki a „bele lehet élni” hitvallásban bízva Király Zoltán újabb fióküzenetét várja?


*Király Zoltán: Férfifiók. Válogatott és új versek. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2009