Print this page

Markó Béla válogatott verseskönyvéről

*Ha a költészet, ha a vers mellett kellene érvelnem, akkor azt mondanám, talán éppen a gyerekemnek vagy az unokámnak: vannak mondatok, amelyeket én is kimondtam már, és van olyan mondat, amely bizonyára minden kétségbeesett, szerető apa vagy anya ajkát elhagyta egyszer, és bizonyosan te is kimondod majd, kislányom, kisunokám. És gondolnád, hogy az a mondat része egy versnek(?!):

„– Ölni tudnék a gyermekeimért –
s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég,
és belelátsz Isten fekete agyába”

…Bizony kislányom, mondanám, Markó Béla versében ott van éppen az a mondat, amely a mi fejünkben, a mi agyunkban is… Ott, ahol az érvek gyökereznek. És ahol a szeretetünk fészkel, kislányom.

*

Én nem – én sem – tudom, van-e szüksége versre az emberi lénynek, de tény, hogy a vers létezik, „bennünk van”, és hiába panaszolom fel magam is ifjúkorom óta a líra inflációját, mégiscsak leírom, líra-inflációs évtizedek és tucat-líra ellenes berzenkedéseim után is leírom: „Ha a költészet, ha a vers mellett kellene érvelnem…”
Érvelnem kell?
Szükségét érzem!
Mert utakat kell találni a kortárs líra dzsungelében – is! – a versekhez, amelyeket tényleg „igaz” verseknek érezhetünk. Igaz az, ami önmagáért helyt áll, nem tetszeleg, és még sorolhatnánk ismérveket, de egyik sem lenne kimerítő.

*

…És az az igazság, hogy kockázatos vállalkozás részemről Markó Béla életművéből, sok kötetnyi versterméséből egy – lényegileg reprezentatívnak gondolt – válogatást közreadni. És bizonyosan kockázatvállalás Markó Béla részéről ebbe beleegyezni.
Jó volna most nagyon öregnek lennem, hogy súlya legyen annak, amit bevallok: „hosszú életem során” nem igazán éreztem ingerenciát arra, hogy verseket válogassak költők életművéből (nem is tettem!), de „ez a Markó-kísérlet” régóta izgat.
Tudom, hogy akár egyetlen verséből, az Egy mondat a szeretetről címűből kielemezhetném mindazt, amit életművéről elmondani – kimondani! – fontosnak tartok, de itt, most ennek a kockázatvállalásnak az előélete, ha tetszik: története kívánkozik ki belőlem.
Tíz-tizenegy éves (ötödik-hatodik osztályos) korom óta olvasom Markó Béla verseit.
Igen, csodagyerek volt.
Én pedig minden különösebb líra-érdeklődés vagy líra-érdekeltség nélküli (mert hiszen verset sem írtam) gyerek, aki még csak nem is értelmiségire menendő tervekkel nő bele az ellentmondásoktól tündöklő (izzó!) transzilván világba. Az akkori „népi demokratikus” Romániában még Magyar Autonóm Tartomány volt a Székelyföld, magyar napilapjának kulturális oldalain jelentek meg a kézdivásárhelyi ötödik osztályos tanuló versei.
Akkor szembesültem azzal, hogy élő emberek is írnak jó verset. Lám: gyerek is képes erre. A vers pedig nem régészeti lelet, hanem – sok egyéb mellett – a ma és a majdan élő emberek feladata. Székelykeresztúri gimnáziumi éveim alatt is olvastam a Székelyföld másik sarkában, Kézdivásárhelyen diákoskodó Markó verseit, de akkor már azzal a – sorsunknak szóló – rosszallással, hogy: miért nem jelenhetnek meg kötetben?! Ennek a székelyföldi gyerek- és kamaszköltőnek gyerek- és kamaszközönsége volt. Verseit kamasz zenekarok zenésítették meg. Az 1968 előtti Európa (Kelet-Európa) szerencsésebb pillanataiban ez is megtörténhetett. Kisebbségi (erdélyi magyar) közösségeket is hagytak lélegzethez jutni. Ekkoriban már egyetemre jártunk, ott ismertem meg személyesen Markó Bélát. Összebarátkoztunk. Ha majd nagyon öreg leszek, akkor elmondom, hogy „hosszú életem során” kevés barátom akadt, aki elviselte és gyakorolta az őszinte beszédet. Bár előfordult, hogy évekig nem találkoztunk, Markó Bélával megismerkedésünk óta barátok maradtunk. Az egyetemi évek alatt türelmesen viselte kiszámíthatatlanul vad és kiszámíthatóan kategorikus érveléseimet, nekilódult, a még eltűrhetőből is jócskán kilengő mondataimat. Már csak azért is figyelmesen követte ilyesfajta megnyilatkozásaimat, mert nem hitte, hogy létezhet ember, akit érdekel a költészet, de ő maga nem ír verset. (Sokáig el sem hitte, hogy nem írtam. Miután fogadásból „költöttem” négy lírai opuszt – különben tizet terveztem; százalékszámítási kezelhetőség okán éppen tizet! – heherészett, megnyugodva, hogy immár megtalálta a jelenség kijelölhető helyét. Szeretett tömören fogalmazni. „Hülye”, mondta hát tömören.)
Amikor végre – igen sokat késve – megjelent Markó Béla első kötete, és megjelent a kritikám is róla, sokan, közös ismerőseink is, kétségbevonták, hogy barátok lennénk. Mert ugyebár barát barátról nem fogalmaz ilyen keményen, netán fanyalogva. Markó természetesnek vette, hogy őszintén beszélek. Sajnáltam – most is fájlalom –, hogy a gyerekköltő verseit nem lehetett külön kötetben közreadni, és szinte biztosra veszem, hogy a zárkózott, mindenféle magamutogatástól elzárkózó Markó utólag, „késő öregségünkben” sem gyűjti kötetbe „zsengéit”, melyek pedig nem egyszerűen csak zsengék, hanem egy „öregkori gyermekbetegségektől” sújtott történelmi korszak, az egyszerre gerontokrata és infantilis sztálinista kísérlet ki/le/csapódásai a tisztaság igézetében eszmélkedő, nagyon tehetséges gyerek tudatában.
…Ilyen intenzitású gyerekkorból nehéz felnőtté válni.
Legtöbb csodagyerekből nem lesz „csodafelnőtt”.


*

A nyelv – számunkra, kisebbségi fiatalok számára szinte minden.
Nyelvre koncentrált identitás. Ebben nőttünk fel.
Ebben akart megerősíteni – a közösségünk.
Ettől akart eltiltani – az államhatalom.
Így aztán még a román iskolákba kényszerített magyar gyerekek is az anyanyelv igézetébe menekültek végül. Külön érdekes a fiatal magyar fizikus vagy matematikus viszonya tiltott anyanyelvéhez, hiszen az ilyen és hasonló diszciplínákban gondolkodás – vélhetnénk – „nem kötelez el”; semmire(?).
Ceausescu nacionalista diktatúrájának éveiben telt az ifjúságunk. Miként, hogyan teljes életet élni? Kisebbségi magyar sorsban, kisebbségi magyar nyelvben nagyot, az egyetemes magyar nyelv közegében is „önmagáért helyt állót” alkotni?
Egy torz politikai rendszer hatalmi viszonyai közepette felmerülő kérdéseket sorolnék? Én azt látom, hogy torz hatalmi viszonyok múltán, szabad Európában, szabad világban már nem a hatalom, hanem a tényszerűen érzékelt tömegvonzások (-taszítások) rendszerében is szembesül az emberi lélek és tudat mindazzal, amit kisebbségben-többségben tapasztalnia kell.
Egyszer talán majd részletesen is elmondom, hogy „hosszú életem során” gyakran töprengtem azon, hogy „a hely / egy hely” (néhány földrajzi koordináta) mivé minősíthet emberi lényeket. Ifjúságunk idején a romániai területekről az államhatalom által tömegesen Erdélybe vezényelt/telepített román fiataloknak hősnek illett lenniük, küldetésük a hamis mítoszokbeli dáko-román dicsőség helyreállítása, a román többség megszilárdítása. Nekünk, magyar fiataloknak az egyszerű helyben maradás is a harcot jelentette. Vállalást jelentett. Egy közösség megmaradásának erkölcsi súlyát rakta ránk.
Európa számára mostanában kezd ismerőssé, olykor félelmetessé válni mindaz, amit mi Erdélyben ifjúkorunkban megtapasztaltunk. Gyerekeink, unokáink – hosszú életük során – fájdalmas dolgokkal fognak szembesülni.
De hogy a mi ifjúkorunknál maradjak, az Erdélyben (Romániában) maradás helytállást jelentett akkor, amikor a kisebbségi magyar értelmiség az 1980-as években kezdett áttelepedni Magyarországra. (A németek pedig társadalmi különbség nélkül menekültek Nyugat-Németországba.)
Nem tartottam magam hősnek azért, mert a Székelyföld elérhető közelségében akartam élni (akkor éppen Bukarestben). Egyszerűen csak így éreztem. Fogadalmakat sem akartam tenni. De megriadtam, amikor láttam, hogy barátaim sorra távoznak. És akkor egy kora hajnalban a kihalt marosvásárhelyi utcán nekiszögeztem Markó Bélának a kérdést: „Te is elmész?” Csodálkozott a kérdésemen, és azt mondta, „Nem”. Szinte gyerekesen fogadtam meg, hogy én maradok. Marad ő is.
„Hosszú életem során” a Markó Bélának tett – kölcsönös – ígéreten kívül csak szűk családi körben, gyerekemnek, unokáimnak tettem halálig szóló fogadalmakat. Szeretném is megtartani.
Markó Béla, ahogyan ígérte, Erdélyben maradt. Én nem tudtam tartani a neki tett fogadalmat. Feleségem betegsége és kezeltetése miatt illegálisan – és aztán véglegesen – Budapesten maradtam. Fogadalmunkról „hosszú életünk során” már csak az Egy mondat a szeretetről című versválogatás utószavában (itt és most) esett szó. Jeleznem kellett, hogy – volt; a zárkózott és szemérmes Markó ilyesmikről nem beszél.

*

Amikor Markó Béla első verskötete – késve – megjelent, már javában tombolt a Ceausescu diktatúra, és a nyelv számunkra szinte mindent jelentett. A helyben, az országban maradás „egyszerű”(?) ténye pedig szószerinti helytállásként értelmeződött. A történelmi helyzet sem nőtt fel a normális emberi dimenziókban értelmezhető mércékhez. Márpedig a nyelv és a mérce egyetemes. A nyelv használati formáiban tehát túl lehet, és túl kell nőni a helyzeten.
Markó Béla „felnőtt” versei nagyon hamar elérték azt a virtuóz egyszerűséget, amellyel gyerekként – természetes ösztöneire hallgatva – anyanyelveként kezdte használta a lírát.

*

Néhány évtized múltán ma már versben, esszében, politikai aktivitásban egyaránt kiemelkedő teljesítményként értékelhetjük Markó Béla életművét.
…És engem még mindig az érdekel igazán, ami ifjú korunkban, a tomboló nacionalista diktatúra éveiben is foglalkoztatott. Amikor szinte minden számunkra a nyelv, amikor képes beszédben kell az őrült hatalom feje fölött a többiekhez szólni – nos, ezt a beszédet a nyelvünkön kívül lehetséges-e megérteni?
És ez a kérdés már nem is a nyelvünkről, hanem az életünkről szól, a létünkre kérdez rá. Jó lett volna hinni abban, hogy mondjuk, hős román többségiként Erdélybe telepített kortársaink számára is érthetőek ezek a versek, hogy az Erdélyből menekülő német nemzedéktársaink nyelvére, bármilyen nyelvre – érvényesen – átültethető ez a líra.
Miközben a nyelvünkön belül is bizonyítania kell, hogy képes összekötni korszakokat, nemzedékeket, több határ közé-mögé szórt magyar közösségeket, annak ellenére, hogy egészen sajátságos környezetből sarjadt.

*

Olyan válogatást akartam Markó Béla verseiből az egyetemes értelemben vett olvasó asztalára tenni, amely képes lehet arra, hogy kötetek egész sorára – mintaként – utaljon. Mutassa meg azt a költőt, aki a mi sokszor használt mondatainktól rugaszkodik a virtuóz versbeszéd felé. Aki ugyanazzal a természetes ösztönnel és tudással fogalmaz súlyosan hömpölygő, robusztos szabadverset, szabályos szonettet, talányos haikut.
Félretéve az irodalomtörténészkedést, egy olyan könyvben képzeltem el Markó verseit, amelyben – egy kötet erejéig – keletkezési és egyéb körülményeiktől függetlenül egyszeri felállásban szerepelnek a költemények.
„Összeálltak” valamiért.
A több kötetnyi haikuból például éppen tizenhetet választottam ki, mert hiszen egy haiku tizenhét szótagból áll, és ebben a kötetben hadd tekintsünk – ezegyszer – egy-egy szótagnak minden haikut, hogy a tizenhétből összeálljon az egyszeri óriáshaiku.
Én hiszek abban, hogy Markó Béla lírai szerkezetei, alkotásai annyira nyelvi és ugyanakkor szemléleti logika alapján működnek, hogy minden nyelven áttörhetnek. Minden nyelven újraalkothatók.
Amennyiben ez bebizonyosodik, az lesz a megnyugtató válasz szorongatott és reménytelen ifjúságunk kérdéseire. Ha érvelnem kellene úgy általában e költészet és ez állításom mellett, akkor azt mondanám, hogy néhányszor elolvastam Lorand Gaspar fordításában francia nyelven az Egy mondat a szeretetről című Markó verset, és ugyanaz a köznapi nyelvi egyszerűség lepett meg, mint az eredeti magyar változatban.
Átüt a vers a nyelveken!
Gondolom, hogy a Talanítás például minden fordító számára igazi megmérettetés.
Egy grammatikai eszközt, a fosztóképzőt tette verse „állítmányává” Markó Béla, hogy jogfosztástól kezdve minden embertelen betiltást, a megfosztottság általános emberi érzületét nyelveken túlmutató közérthetőséggel közvetítse.


*Részlet az Utószóból. A verseket válogatta, az utószót írta: Szávai Géza pályatárs.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány