Balázs K. Attila prózakötetéről

A zöld fotel lakója - ez Balázs K. Attila második könyve a 2009-ben megjelent, Vizuáliák címet viselő verseskötet után. Nem tudom, mi az oka, hogy ezúttal prózával próbálkozik, mindenesetre azt hiszem, a váltás hasznos volt. Ha a Vizuáliák kapcsán az eredetiséggel együtt képzavarról értekezik a kritika (www.helikon.ro/index.php?m_r=2045), A zöld fotel lakója esetén véleményem szerint pozitívabb a mérleg. 

Ahogy végigolvastam, az volt az első gondolatom, milyen szívesen elolvasnám a szerző következő könyvét. Ez ugyanis egy tipikus első könyv, annak minden erényével és néhány gyengeségével. Erénye a többszólamúság, a jól átgondolt szerkezet, az egymásra mosódó síkok eredeti kezelése, a finoman pszicho-abszurd jelenetezés. Gyengeségnek nevezném talán az enyhe tankönyv-illatot, hiszen a könyvet akár szemléltető eszközként lehetne használni a posztmodern tanításánál, és a mű világának rendkívüli zártságát. De lássuk csak a részleteket.
A főhős C., aki a valóságban egy életképtelen fiatalember, és író szeretne lenni. A valósággal azonban ez a könyv nem igazán foglalkozik. Sokkal inkább a lehetséges valósággal. Azzal a minden emberben ott élő, felszínre sem törő fantáziavilággal, amiben oda kell figyelni, mit kívánunk, mert beteljesül... C. tehát ott ül/él a zöld fotelben, és fantáziál. Világa korlátolt és korlátok nélküli egyszerre: korlátolt, hiszen csupán a zöld fotel és néhány ablakból látott szomszéd határolja, és korlátlan, mert abban a szürreális fantáziavilágban, amit C-t magába szippantja, bármi lehetséges. Az is, hogy féregjáratként működő fotelt kapjon ajándékba, az is, hogy angyalokat erőszakoljon meg, de akár az is, hogy végül ne legyen magányos.
Miközben „halálra üldögéli magát” és szomszédokat, csodálatos foteleket – no meg emberpróbáló történéseket - fantáziál, C. regényt ír. A mű vele együtt él, és ahogy fogy az alkotó tudata, úgy lényegül át lassan saját szereplőjébe. Az öreg festő sorsa, aki segédjével együtt – nem tudni hol, mikor – egy templomot fest, végül egybemosódik C. sorsával.
A viszonylag egyszerű „cselekményeket” és az önmagára reflektáló szöveget gördülékeny fogalmazás, pontosan megválasztott szavak, néhol már-már líraian képszerű kifejezések teszik élvezhetővé. Meglehetősen sok leírás tarkítja a kötetet, az álomszerű hangulatot még jobban elmélyítve. Valahogy az az érzésem, ez a könyv egy érett, okos, fegyelmezett ember jól végiggondolt kísérlete, lépésről lépésre követhető, már-már tudományos igényű. Van benne tény és csoda, fény és árnyék, valóság és illúzió. Talán csak a titokzatosságot hiányoltam belőle, bár szerintem következő könyvekből nem fog hiányozni. Hiszen a szerző ezt a könyvet önmagának, önmagához írta. Ezért ilyen meztelen benne, ennyire átlátható, megítélhető. Ezért olyan fontos a szövegre való reflektálás, a művészet (irodalom) mibenlétén való gondolkodás. És ezért olyan elgondolkodtató a végkövetkeztetés: a művészet behelyettesítheti a valóságot. Megmaradhat freskóként a festő halála után. Szövegként olvasható, miután szerzője halálra ítélte magát miatta. Sőt: az író számára akár élő/ölő valóság is lehet, amennyiben a zöld fotelbe beléphet, és onnan ki is léphetnek a hallucinált irodalmi valóságok. Igy lesz az irodalom életté. Erkölcs, szokás, sőt: élet fölé emelkedő valósággá.
Azt gondolom, a kísérlet jól sikerült. Most már csak az van hátra, hogy a szerző másokat is megszólítson, másokat is belevonjon művei varázsába. Ha ugyan hisz ebben. Mert néha az az érzésem, Balázs K. Attila egyszerűen tudja, hogy írni csak önmagunknak, önmagunkról lehet. És ha ez így van, a következő könyve egy újabb érdekes kísérlet lesz, egy újabb lépcsőfok, az önismeret, önkifejezés egy újabb állomása.