Varga Melinda Űrezüstjéről

Varga Melinda első két könyvéről (A kék tempó, 6van9) néhány éve azt írtam e hasábokon, hogy az egymást folytató versekben – amelyek akár egyet­len önvallomásnak is fölfoghatóak – megvalósul a határokat nem ismerő, teljes és frivolan érzéki kitárulkozás, amelyhez hasonlíthatót nőköl­tőtől nemigen olvashattunk idáig. Varga Melinda nem ismer tabukat, vágyairól, érzé­kiségéről vall egy nagy, a két könyvet bevilágító szerelem ellobbanó lángjában, melynek visszfényei új kötetének verseit is átvilágítják.

Ugyanazt a pillanatot, a beteljesülés felragyogó, időtlen pillanatát akarják mániákusan felidézni, amely egyszer volt, ha volt, de nem lehet, nem is szabad, lehetetlen elfelejteni. „Mint csiga, kúszom a ragacsos időben, / nincs unottabb, mint a lassú kattogás, / hiába fénylik minden azúrkékben, / közhelyes nékem a tavaszrianás. / Illatod most paplanra szálldos, / testemre mégsem hull vágytakaró, / alakod kellene, a hiányt elmosó, / ölemben felolvadna a hó.” – kezdődnek a könyv végtelen, befejez­hetetlen vallomásai, egyetlen, mögöttük föl­derengő nagy vallomás szilánkjai és töredékei. Már itt is megfigyelhető, hogy a felívelő versmondatban bizarrul hangzó, s egy egészen másfajta emlékvers-lírát idéző „vágytakaró” mennyire elüt a versbeszédtől. S mennyire zavaróan hat, mintegy tévútra viszi a verset. Pedig Varga Melinda eredeti, önfeledt versbeszédre törekszik, kibeszélései általában töretlenek és jól megformáltak, de a vágytakaróhoz hasonló szóképek időnként elfojthatatlanul feltörnek, s megzavarják a felívelő verset. „Mint versláb, mi nem illett az ütembe / elfekszik testem a váróterem ajtaja előtt.” – írja Mikor minden messze című versében, bizonyítva, hogy hideglelős pontossággal tudja meg­jeleníteni önkeresésének furcsa stációit, amelyek fel-felderengenek ér­de­kes és meghökkentő város­dalaiban is. „Ha meghalok, hívjatok cigányt, / húzza el az ismert esti sanzont, / hangszálaimból fűzzetek húrt, / hamvamon vegyetek trendibb muzsikát, / hajamból ecsetet fonjatok, / a holnapot fessétek a saját képetekre át.” Ez akár programversnek is fölfogható, és a városdalok hitelesítik is ezt a programot. Te meg a világ, írta annak idején. Varga Melinda is magát és a világot villantja össze, önmaga igazibb arcát keresi, magá­nyosságáról, kiábrándulásairól vall érzéki városdalaiban, a szürke hétköznapokban még­is-mégis megjelenő csodákról beszél. „A város csak hömpölyög” – írja, „Csupor vagyok / egy szupermarket / giccses teáskészletében, / amit túl magas polcra raktak, és senki sem éri el.” Igen, ezek a bravúrosan megformált, met­szetszerű látleletek mutatják az önkeresés egy-egy megvillanó pillanatát, s ironikusan el is távolítanak önmagunktól, noha, amint egy másik szép versében írja: „Az űrben labdázni, / A Holddal /volna jó.”


* Varga Melinda: Űrezüst. Irodalmi Jelen-könyvek, 2013. A recenzió teljes terjedelmében a www.3szek.ro oldalon olvasható