Borsodi L. László Parton c. kötetéről

Borsodi L. László második prózaverskötete szervesen kapcsolódik az elsőhöz, úgy szerkezetében, mint hangulatvilágában. Az előző kötetet ismervén, az aktuális kézbevételekor rögtön kényszert éreztem arra, hogy számoljak: a kötet hét ciklusra tagolva, negyvenkilenc prózaverset tartalmaz, akárcsak a Feljegyzések a földről. Az ötvenedik vers, amely az előző kötetben a hét ciklus előtt, a könyv legelején található, mintegy megelőlegezve azt, ami következik, a Parton-ból hiányzik.

Borsodi L. László a Feljegyzéseket így kezdi: "A figyelem a mellékhangoké, amelyeknek nincs nevük, mert nem tudják megteremteni a maguk határait. Egyszer porba írattak, de nyomuk veszett, amelyeket most emlékezetből, a szél fújásából, a madarak repüléséből alkothat újra, aki jól figyel." (Nyomok a porból) A Partont pedig így fejezi be: "Tudja: a hallgatás évada következik. A tornyok árvaságát ismeri. Így távolodik kopáran-kéken. A tiltó mondatokat parton felejti." (Parton) Valószínűleg nem hiába lettek kiemelve a kötetek hátoldalán a fent említett szövegek, és nem hiába nincs bevezető vers ebben a második kötetben. Egy nagyonis előre kitervelt, gonddal felépített szerkezettel állunk szemben: 99 versen keresztül ível valami újra alkotott (újra alkotott, mert valami olyanból születik, ami már előzőleg szétesett, és aminek a részei, hordaléka, emlékei ott imbolyognak a lírai én keze ügyében), aminek kezdete és vége van, hiszen az utolsó versben a költő tudtunkra adja: a hallgatás évada következik. Minden számba lett véve, ami fontos lehet. Ebből arra is következtethetünk, hogy hasonló modorban, hasonló dolgokból építkezve több könyvet nem szándékszik írni Borsodi L. László. Bár ez csak sima találgatás részemről. Az olvasottak tükrében reméljük, nincs igazam.
A két könyv annyira szervesen épül egymásra hogy akár egy borítóban is megjelenhetett volna. Amúgy a kiadó is azonos, és ezt a könyvet is Ráduly Margit grafikái illusztrálják, amelyek monokróm világában a fent a lenttel keveredhet, egymásba mosódhatnak az elemek, állatok jelenhetnek meg számukra teljesen idegen médiumban, még inkább ráérősítve a könyv specifikus hangulatára. Ez a hangulat egy távoli világból, és behatárolhatatlan időből érkező, folyamatosan vibráló pasztellszínű kép érzetét kelti, amely emlék is, meg nem is, történik is, meg nem is, személyesen csak az olvasóé is lehet akár, meg nem is. A mondatok zökkenők, szögletek nélkül gördülnek, folynak egymásba, kérik egymást, írják, alkotják ennek a világnak a szövetét. Salakanyagokat nem hordoznak. 
 Az egyenletes minőségű szövegek közül mégis a legsikerültebbeknek azokat a verseket érezem, amelyeknek a szinte bagatell és langyosnak tűnő sorai mögött egyszercsak kimerevedik és megáll az idő, mint például az Egy másik nyárban. Egy régi, széttörött világ emlékei között állunk a hullámverésben, ahol az egyes dolgok személyessége akkor és úgy szűnik meg amikor és ahogyan számba vevődnek. A lírai én marad, s a kőszobrok, majd sűrűn havazni kezd a prózaversben.
A mondatok néhol rövidek és feszesek, máshol áradnak, túlburjánzani látszanak, de ennek ellenére mindig pontosak. Borsodi véleményem szerint két különleges könyvet tett az asztalra, a pilinszkysen szófukar verseskönyvek után egy olyan megújult világban találjuk magunkat, ami persze tart némi rokonságot a régebbi versek világával, s a mondatok rácsa mögül helyenként ránk kacsint a mester: "Egy bizonyos: későre jár. Vagy az se." (A megnevezés viszontagságai) Egy rezignáltabb regiszterbe csúsznak át a versek, ahogy a két könyv anyagának a vége felé érünk: "Nyári délután a kertben nincs szükség felismerésre, nem kell átütnie, mint gyolcsingen a vérnek, hogy ide nem járnak angyalok"(Nyári délután, a kertben) A versek nem perelnek, nem küzdenek feltétlenül valamiért, valakiért, a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, nincs lázadás a rend ellen, amely most már magánsétákra, vagy szobrok előtti elidőzésre ad "csupán" alkalmat. Vagy arra, amihez ezek mögött érkezünk. Ahol vár a tudás, a látás áldásos (?!) képessége, létezésünk valamiféle lényegének megsejtése, emberként kitöltendő helyünk ismeretének mosolygós nyugalma. László engedelmével, az a hely, ahová elérünk, az a part, ahonnan kevés látszik de lehet, épp elég.


Borsodi L. László: Parton. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2013.