László Zoltán: Egyszervolt

Nem is tudom, miért vágtam bele ebbe a lektűr-kalandba. Talán, mert illő tisztelettel viseltetem a népmesék iránt, és azt gondolom, nem lehet elszúrni végleg semmit, amibe beleszövik azokat. És bár az urban frantasy végső soron nem a kedvelt műfajom, mégiscsak igazam volt: ez a könyv le tudott bilincselni annyira, hogy egy szuszra elolvassam. A kerettörténet elég silány: „ők” felhasználnak egy ambiciózus és tehetséges, érvényesülni nem tudó mérnököt tisztességtelen céljaik elérésére, amibe, persze, egy kis hiba csúszik, valaki kiszabadul, így aztán van, aki felgöngyölje a szálakat, kibogozza a kibogozhatatlant, megmentse a megmenteni valókat, és megbüntesse a rossz fiúkat.

Viszont ebbe a nem túl eredeti történetbe belefér a magyar főváros pompája és ingoványa, a nehézfiúk és a politikusok csakúgy, mint egyszerű öregasszonyok és haláli zenét hallgató lányok, a Balaton, Tihannyal együtt, némi ördögi rosszaság, egy kis időgyorsulás, hétköznapi tények, és a magyar mese jellegzetes hősei. A keveredés pedig végső soron lebilincselő eredményhez vezet. Valahová vissza az ősi hitvilágba, a „látóemberek” közé, akik olyan dolgokat is észrevettek, amik a hétköznapi emberek számára rejtve maradtak. Pontosabban nem mi megyünk vissza – ők jönnek hozzánk. Szinte jólesik az embernek tudomásul venni, hogy jelen vannak közöttünk, tudnak egymásról, segítenek egymásnak. Elszomorodunk megtudva, hogy meséktől megfosztott világunkban bizony nem nagyon érzik jól magukat, elvágynak Transzóperenciába, egy olyan helyre, ami bizonyíthatóan létezik, hiszen emberek jöttek vissza onnan, akiket szigorú teszteknek vetettek alá, és bizonyíthatóan nem hazudnak. Kicsit, persze, meglepődünk, mikor kiderül, hogy Meseország lakói nemcsak, hogy itt élnek, hanem különböző érdekszövetségekbe (céhekbe) is tömörülnek, és egyesek kemény lobbyt folytatnak a saját elképzelésük mellett, belefolyva a magas politikába, sőt, bűnszövetségeket hozva létre. Az „Elhajlókról” legalábbis kiderül, hogy bármire képesek, hogy befolyásukat növelhessék. Elég meghökkentő szembenézni a ténnyel, hogy a Rossz mindig befolyásos és életre való (pl. a jelentéseivel sorsokat befolyásoló hivatalnok), a Jó pedig perifériára szorult (öregasszony, vagy tolókocsis rokkant).

A főhősről ugyan többször is elhangzik, hogy nem „legkisebb királyfi” típus, mégis ő járja végig a mesehősök útját. Halmozottan hátrányos helyzetből indul: árvaházban nevelkedett, egy kórház patológiai osztályán dolgozik, és időnként emlékezetkiesései vannak. A regény során be kell bizonyítania mindent, amit egy mesehősnek: hogy tiszteli a hagyományokat (szülei története), hogy jó és segítőkész (az öreg Virág esete, aki, persze, a jóért jóval fizet), hogy el tudja fogadni a segítséget (Ella rendőrhadnagy személyében), hogy hűséges (a csinos rendőrhadnagy ellenére), és megbízható. (Mert, hogy „Egyszer volt, hol nem volt egy lány, akit Tótfalusi Rékának hívtak…”). No, meg, hogy tanulékony, okos, sőt, bölcs, és átlát a szitán. (Amire, mellesleg, elég nagy szüksége is van). Meg kell halnia, és feltámadnia, mert az a naiv, tájékozatlan gyerek, aki volt, nem képes a hatalmas feladat elvégzésére. Ezek mellett már csak hab a tortán, hogy a hétfejű sárkány egy aktaimádó hivatalnok, aki időnként szikrát köpköd a fogai közül, de szigorúan csak akkor, mikor nem látják, ahogy az is, hogy az örökéletű kígyótestű nő időnként ellopja egy-egy fiatal lány testét, amit addig visel, míg „ki nem múlik az időből”.
Morbidságuk ellenére is szórakoztató kis epizódok során át jut el Karsa Harlan a felismerésig, hogy Meseország Transzóperenciába vágyakozó, hontalan lakóit az Elhajlók szövetsége átveri. Miután korrigálja a hibát, a jutalom, természetesen nem marad el: megkapja a királyságot (a saját élete felett való rendelkezés jogát), és a királykisasszony kezét (hiszen „Egyszer volt, hol nem volt egy lány, akit Tótfalusi Rékának hívtak…”).
Bár a fenti részletek olyan egyveleget eredményeznek, amin jókat derülve és kíváncsian rágja át magát az olvasó, a könyv igazából attól lesz húzós, hogy a szerzőnek sikerül a történeten túl mutatnia. Valamiféle nosztalgikus szomorúsággal, ez élet apró tényeiben nyugtázza, hogy mindennapjainkból száműztük a mesét. Kicsit keserű szájízzel állapítja meg, hogy kevesen vannak olyanok, akik a jótett helyébe jóval fizetnek, vagy akikkel nem kell alkut kötni: puszta jóindulatból segítenek. Viszont itt vannak: csak tudni kell felismerni őket. Talán ez az igazi üzenet: a győztesnek született emberek nem félnek meghalni és feltámadni. Tudomásul veszik, hogy mindig akad valaki, aki manipulálja őket, de ennek ellenére meglelik a helyüket a világban. És főleg: megtanulják lelassítani a rohanó időt, felismerni a jó embereket. Mert azt végig tudja az olvasó, hogy a történet egész abszurditása ellenére is: minden itt és most történik, velünk.