Farkas Wellmann Endre kötetéről

Amikor a költő túlharsogja a császárt

Farkas Wellmann Endre 2009-ben megjelent kötetét* három ciklusba szervezte: a korábbi kötetetek válogatott verseit tartalmazó Az Anna érzés és a Jód kisasszony, valamint a címadó költeményt is magába foglaló, a Lucius Domitius lázbeszéde című ciklusba. A kötetet úgy tematikájában, mint hangulatában meghatározó szexualitás által a vers beszélője olyan alapproblémákra keresi a választ, mint a férfi-nő viszony, az emberi lét értelme, Isten és egyén viszonya, a költői szerep létjogosultsága.

Mindezt úgy teszi, hogy létrehoz egy a posztmodern irodalmon belül sajátos versvilágot, amely még épülőben van, és ily módon a határai is nyitottak. Amellett hogy a kötet képes úgy intellektuális, mint esztétikai élményt nyújtani, a költemények befogadása kihívást jelenthet az olvasó számára, főként azért, mert túl kell lépnie azon az ellenérzésen, amely a versek első olvasásakor az obszcén szavak, vulgáris kifejezések, néhol a közhelyek gyakori használata miatt ébredhet benne.

A kötet első ciklusa, Az Anna-érzés párbeszédet folytat Juhász Gyula Anna-verseivel. Terjedelmi okokból nem lehet célunk, hogy összehasonlítsuk a két költői világot, de a kortárs költő néhány művét kiemelve érezhető lesz a klasszikus modernség és a posztmodern költészet világlátása, életérzése közötti különbség. Az ötvenhárom vers mottója már kijelöli a költemények domináns idősíkját, a múltat, a visszafordulást egy olyan szerelemhez, amely már nincs, de a jelenben még mindig érződik a hatása. A Ballada torzó című költemény nem véletlenül a kötet nyitó verse. Egy olyan csonka, „torzó” létállapot jelenik itt meg, amely meghatározó a vers beszélőjének. Mi jellemző erre a létre? A degradáltság, a bizonytalanság, a tévelygés, a mérce hiánya, amely eligazíthatna egy olyan létben, amely „mennyországok árulásá”- nak eredménye, ahol a legfőbb jó is vétkezik, ahol az istenkeresés kudarcba fullad. A személyiség egységének angyali és démoni részre való felbomlása figyelhető meg ezekben a költeményekben. Ettől kezdve az egész ciklust uraló kétféle magatartás jelenik meg: a közömbösség, a közöny a saját sorssal, az emberiség létével, Istennel szemben, amit a szövegekből kicsengő erős gúny is érzékeltet. Ezzel párhuzamosan sokkal rejtettebben, de mégis jelen van a vágy az érintetlenség, a tisztaság, a transzcendencia után. Az egyén és a társadalom közötti harmónia hiánya, a kitaszítottság, az eltaszítottság érzése, a csalódások, az erkölcsi bizonytalanság egyféle rezignációhoz vezetnek, beletörődéshez a bűnösség érzésébe és elidegenedéshez a saját lét iránt. Már nemcsak a létben, de magában a személyiségben is a pusztulás kerekedik felül. Árvaság és haláltapasztalat érzékelhető ezekben a sorokban, a teljes bezártság állapotába torkollva: „úgy vagyok melletted angyalom / szerelmed kriptájába zárva”. Az Anna-érzés további verseiben megszólaló beszélő az immár „lemeztelenített” létben keresi önazonosságát, de a személyiségében létrejött hasadást nem lehet helyreállítani, mert „felégetett út már a múlt”. A mindent átható és magába záró, immár nem a kielégülést és felszabadulást okozó nemiség miatt a szakrális szférához tartozó értékek is profanizálódnak, ilyen megszemélyesítéseket, komplex képeket hozva létre, mint például: „kegyelet menstruál a szakadt sezlonyon.” A nő már csak „époszi kellék”, még tárgyi mivoltát is elveszítve válik irodalmi fogalommá. A beszélő maga teszi fel a kérdést, és adja meg a választ a költemény stílusára, obszcenitására, gúnyos hangnemére vonatkozóan. A szeretkezésről, amely „kefélésre”, csupán a biológiai szükséglet kielégítésére redukálódott, nem lehet se fennkölten, se tragikusan beszélni.
A ciklus címadó versének, Az Anna-érzésnek az alcíme: „-még egyszer, utolszor-”. A költemény még egy utolsó próbálkozás az elveszett éden újrateremtésére. Anna az a nőalak, aki képes lenne megmutatni egy transzcendens szféra képét. A beszélő a megváltást reméli a visszatérő Annától. Ezt a vágyat ellensúlyozza a jelenbeli állapot tudatosítása,a  szembenézés a saját léttel. A vers utolsó szakaszában még egyszer feltör a „rímhívó” üvöltése, a beszélő kétségbeesett kérdése, vágya az önazonosság után: „tán önmagam is visszakapnám / (…)… ha Anna, Anna visszajönne?” A kérdés nyitott marad, nincs válasz rá, nem is lehet, hiszen a válasznak Anna visszatérte a feltétele, ami azonban lehetetlen.
A kötet megidézi Radák Polyxenia baronesse alakját, amelyet egyféle kísérletként is értelmezhetünk a női ideál újrateremtésére, hiába hozza azonban a jelenbe akár Anna, akár Pólika alakját vagy a versekben megjelenő többi nőalakot, a ciklust záró költeményben, az Utóiratban a beszélő immár tudatosítja, hogy ez értelmetlen kísérlet, a jelenbeli létállapoton így változtatni nem lehet. 
A második ciklust alkotó versekben, akárcsak a már érintett költeményekben, a magárahagyatottság érzése, a kitaszítottság, eltaszítottság dominál. Ebből a létállapotból azonban már hiányzik az a kicsiny törekvés, vágy az értéktelítettebb múlt vagy akár jövő után, ami az első ciklus verseiben még fel-feltűnt. Csak a jelen van, az egyre „szűkülő léttér”, a lemondás, az elbomlás: „Ki voltam: akár a kávé, elfogyott, / s a csésze alján lelkem lett a zacc.” Ebben a helyzetben Jód kisasszony, ez a poétikai eljárásokkal megalkotott nőalak egy másik dimenziót nyit, a csendét, az álmokét, az öntudatlanságét, mert „ölelése egy másik másvilág”. De ez a lény csak bizonyos körülmények között, feltételekhez kötve létezhet, „szobahőmérsékleten”. Hiába rendelkezik gyógyító, megvilágító és megvilágosító erővel, nincs állandósága, egy adott pont után elillanó lila füst csupán.
A kötet első és középső ciklusainak fényében a Lucius Domitius lázbeszéde új beszélői magatartást és új versvilágot ígér. Azok a léttel kapcsolatos problémák, amelyek az első két ciklus verseiben felmerülnek, a harmadiknak is szerves ihletői, azonban már más megvilágításban, egy másik dimenzióban keresi rájuk a választ a költő. 
A Lucius Domitius nevet Néró viselte, a történelem és az irodalom által is oly sokat tárgyalt Róma uralkodója, mielőtt felvette volna a császári címet. A versekben megszólaló Lucius Domitiust/Nérót azonban nem szabad összekevernünk a történelmi személlyel. Ez a Lucius Domitius ugyanis olyan fiktív figura, nevezhetjük maszknak is, ami egyben lehet akár egy világlátás is, tehát így kijelöli a versekben érvényesülő nézőpontot is. A történelmi személyiség életének ismerete kapaszkodókat nyújthat a versek mélyebb megértésében, de mérvadó semmiképpen nem lehet az értelemadás során. 
A ciklus mottója máris kijelöli a költemények domináns idősíkját: „odaát a múltban, ott van az én hazám”. Ez azonban nem ugyanaz a múlt, mint Az Anna-érzés verseié. Mitikus idősík ugyan, mégis egy lehetőség, alternatíva az emberi lét provokálta kérdések megválaszolására, egyféle költői, beszélői identitás megtalálására vagy akár megformálására is, mert a „lázbeszéd” ugyan egy tudat nélküli állapotra utal, a költemények megalkotottsága viszont tudatos költői magatartásra vall. 
A kötet címadó versében Lucius Domitius még közhivatalnoki tisztségben és nem császári minőségben jelenik meg, egyedüliként képviselve a tiszta tudatot. Hogyan lehetséges, hogy a történelembe őrült, véres császárként bevonuló uralkodó itt a tudatosság képviselőjévé válik? Nérót úgy ismerjük, mint akit elsősorban a művészet iránt érzett rajongása tett őrültté. Ebben a műben az egyedüli, aki képes felmérni a tettek súlyát, „meglátni azt, ami az őrült túloldaláról a császárt elvakítja”, az Lucius, a tiszta agyú költő. Hogyan lehetséges ez? Magyarázat lehet a versben megszólaló beszélő személyiségének osztottsága, hiszen a ciklus verseiben a császár–költő kettősség a kezdetben még látszólagos harmónia után harccá alakul. Társadalmi és művészi oldal keresztezik egymást, ezekhez pedig még egy új szerep, a megváltásé társul. Róma felégetése egyféle önigazolás a társadalomban betöltött pozícióra, vagyis császárként joga van felégetni a várost, messiás költőként pedig, új hitet adva a városnak, hamuból és porból újra felépítheti, a bűntől megtisztítva újjászülheti.
     Megjelenik az önreflexió egy magasabb foka, a reflexió az önreflexióra: a felismerés, hogy Róma hiába állt lángokban, a megváltói szerep kudarcba fulladt. Habár létrejött „az új, szebbik arcú Róma”, a saját lét idegen maradt. Az L. D. a versről és az L. D. búcsúja Rómától című költeményekben a beszélő két énje újra egy-egy szövegen belül jelenik meg. Az elsőben a vers beszélője arra döbben rá, hogy a művészetet, a tehetséget semmilyen hatalommal kikényszeríteni nem lehet, a szöveg további része azonban éppen arról szól, hogyan fog a császár újra gyilkolni, mert hatalma van rá. A személyiség két énje tehát nem választható el teljesen, hiszen a verset a költő Lucius írja a versről, amely a császár Néróról szól. A második költeményben úgy tűnik, a költőnek mégis sikerül a kigúnyolás által felülkerekednie a császáron.
A De amore című versben Sabina személyében megjelenik a testi, érzéki és Akté alakjában a mélyebb, a vers beszélője szerint is értékesebb, lelki vonatkozású szerelem. A Búcsú az asszonyoktól című költeményben újra Lucius, a költő szólal meg, megvetve a lecsupaszított érzékiségét, és kifejezve valódi vágyát. Ez a vágy már nemcsak szexuális, hanem teológiai irányultságú is, és immár kozmikus méretet ölt. A beszélő valamikor a császári hatalmat is arra akarta felhasználni, hogy Aktét megóvja az idő múlásától, de mivel hatalmát másra fordította közben, „Akté csupán egy múltba varrt emlék / s mégis ő minden ami szerelem”. Akté lénye lelkileg és testileg is teljesen odaadó szerelmet ígért, azonban a vers beszélője nem tette magáévá, Akté pedig szolgák ágyasa lett. A férfi-nő viszony új megvilágításba helyeződik: a bűn itt abból fakad, hogy a vers beszélője nem császárként és nem is költőként, hanem férfiként nem teljesítette be szerelmét a nővel, akit öröknek hitt.
Spiritualitás és érzékiség, szellem és test összhangjának keresése képezi a férfi-nő kapcsolat legalapvetőbb problémáját. A versekben megszólaló beszélőnek szembesülnie kell a pusztán szexualitásra degradálódott szerelem személyiségre gyakorolt leépítő, lefokozó hatásával. A költeményekben megfogalmazódó értékhiányos léttapasztalattal szemben ez a kortárs költői hang iróniával, gúnnyal próbál védekezni, azonban a kötet figyelmes olvasója felfedezheti a gúny mögötti elkeseredést, a kitörési vágyat a „szűkülő léttérből”, egy, az emberiség minden tagja számára egyetemes Isten bizonyosságának a keresését. Az a talán túlságosan is személyes vershang, amely a kötet első ciklusaiban dominál, Lucius Domitius megteremtésével tágabb összefüggésbe helyezi ezt a versvilágot. S hogy Farkas Wellmann Endre miért alkot és szólaltat meg egy 21. századi Nérót? A válasz egyáltalán nem egyszerű, de aki kezébe veszi a kötetet, önkéntelenül is kérdéseket fogalmaz meg úgy a saját létével, mint a 21. században uralkodó léthelyzetekkel kapcsolatban. A hajdani költő-császár problémái korunkban is aktuálisak, csak ha a világban egyre növekvő vallási bizonytalanságra, a szerelmi életnek a nemi életre történő lefokozására, hatalom és művészet konfliktusára gondolunk. Úgy vélem, éppen ezért a kortárs költő kötete úgy poétikai, mint gondolati szempontból figyelmet érdemel a fiatalabb és az idősebb generációktól egyaránt.


Farkas Wellmann Endre: Lucius Domitius lázbeszéde. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, Ráció Kiadó, Budapest, 2009.