Szakács István Péter prózakötetéről

Szakács István Péter kötete* a mágikus hetes szám bűvöletében fogant: a szerző hetedik kötete és hét novellát is tartalmaz. Az egyes írások szintjén ennek a számmisztikának nincs ugyan nyoma, de mégis ott van mindenikben elrejtve az a misztikus többletjelentés, ami a hetes szám jelentésére irányítja a figyelmünket. A hetes tulajdonképpen az isteni rendet szimbolizáló hármas és az emberi jellemerőt jelentő négyes összege, isteni és emberi világ összekapcsoltságában az érzékfelettiség, a spiritualitás száma.

És valóban, a kötetre jellemző ez a kettősség, a mikro- és a makrokozmosz csodákba csomagolt kapcsolata. Ez jelenik meg a címben is. Egy panzióban a földi fáradtság keres nyugalmat, esetleg némi felárért egy kis kényeztetést a testnek. Az Elíziumi mezőkön viszont, a görögök szerint, az istenek által kedvelt emberek holt lelkei lakoznak örök boldogságban. A cím tehát közelebb visz a novella szimbolikus értelmének kibontásához, de nem így az alcím! A “Történetek Kornis Dániel körül” első olvasásnál inkább tévútra vezeti az olvasót, aki egy olyan vezérfonalat keres, amire felfűzheti a novellákat. Azonban ez a vezérfonal, ha létezik, semmiképpen nem Kornis Dániel személye, sokkal inkább maga a város, ahol a hét novella eseményei játszódnak (az ismerős utca- és dűlőnevekről  könnyen beazonosítható, de a valóságostól mégis kicsit különböző Székelyudvarhely), esetleg az elbeszélő személye, amely – bár hét össze nem függő történetről van szó -, azonosnak tűnik szemléletében, a túlvilágihoz való viszonyulásában. Igy aztán Kornis Dániel személye tulajdonképen a transzcendentális szimbóluma, azé az emberfeletti valóságé, aminek létezésében egyesek reménykednek (mint az Elízium panzióhoz utazó öregember), mások tagadják, (pl. a kommunista hatalom helyi képviselői), ismét mások pedig kézzelfoghatóvá akarják tenni (mint az utolsó novella kicsit felületes könyvtárosa). A misztikum sejtelmes fátyolként leng be mindent, és ki-ki jellemének, tapasztalatainak megfelelően eldöntheti, hogy a részleteket értőn kipótolva szemléli-e az áttetsző látványt, vagy teljesen figyelmen kívül hagyja a mögüle elősejlő világot. Kornis Dániel talán maga a fátyol, ami elérhetővé teheti az elérhetetlent, és nem személyében, hanem ilyen misztikus értelemben épülnek köré a történetek.
Amelyek egyébként nagyon gyorsan az ember szívébe férkőznek. Egyrészt, mivel rettetenesen hétköznapiak, hiszen ismert helyeken, ismerős emberekkel megesett ismerős eseményeket mesélnek el. Másrészt, mivel a végtelenségig leegyszerűsítettek: semi felesleges cifraság nincs bennük, egyetlen felesleges mondat sem, csak a konok eseménykövetés az utolsó pontig: az átpillantást, átlépést lehetővé tevő halálig. Közeli ismerőseink ezek az írások azért is, mert a titkok, amiket feszegetnek, mindannyiunkat érdekelnek: életünk egy pillanatában mind szeretnénk megtalálni a városszéli dombon eltemetett titkos kincset, lefényképezni az egyetlen fontos dolgot, vagy éppen elképzeléseink szerint, szépen halni meg. Mind szeretnénk megszabadulni az életünket elkerülhetetlenül át-meg átszövő hazugságoktól, és mentesülni az egyébként jól megérdemelt büntetések, lelkifurdalások alól. Mind szembenézünk a társadalom olykor irracionálisnak tűnő elvárásaival, és többnyire teljesítjük, amit elvárnak tőlünk. Az első novella, Ábrahám és Izsák történetének meglepő újrajátszásával arra is figyelmeztet, hogy ebből a mókuskerékből nincs kiszállás: évezredek óta ugyanúgy toporog az ember  a túlon innen. És talán ugyanezt jelképezi Kornis Dániel legendás, aranykígyós pecsétgyűrűje is: a tökéletességet és az újrakezdést.
Hozzátenném, a tökéletesség és újrakezdés lehetősége a kötet sajátja is: újraolvasva újabb és újabb jelentésrétegeket fed fel, mintha nem is ugyanazokat a szavakat olvasnánk. Olyan, mint maga az élet: bizonyos előismeretek birtokában egészen más következtetésekre jutunk, más döntéseket hozunk, másképp értelmezünk.


Szakács István Péter: Elízium panzió. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2014.