Balla Zsófia kötetéről

Át-jelentések, avagy a történet folytatása

Hét év sok idő. Nemcsak egy ember, egy költészet történetében is. Ha lehetne ezt mérni valamivel (például verseskötetek száma, díjak stb.), akkor Balla Zsófia esetében, ha jól számolok A harmadik történet című, a pécsi Jelenkornál 2002-ben megjelent verseskötet a 21. lenne. Csakhogy a befogadástörténet mellé illeszthető (vagy nem illeszthető) élettörténeti darabok, és egyéb, valami-képpen regisztrálható tényezők összevonása nem egyenlő egy költészet történetével.

Ha azt hallom: női költészet, valamiért mindig fehérnemű-, vagy parfümreklámok jutnak eszembe. Ha egy ilyen analógiára valamiképp mégis leírható egy szöveg minősége, a motivikus je-lentések, archetípusok felfejtése, a női testtől elválaszthatatlan gesztusok, mozdulatok „megszöve-gelt”/szövegként megjelenő reprezentációinak, a női élethez, élettérhez tartozó dolgok, képzetek ki-elemzése, akkor ez az antropológusok feladata.
Balla Zsófia A harmadik történet című kötete ugyanis -számomra- nem olvasható a női identitástudat hosszú érveket, vershelyzeteket sorakoztató „kérvényeiként” és magyarázkodásaiként. Több oknál fogva sem. Néhány versben (Az élő forma, Egy árgyélus kisfiú, A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól) ugyan megvillannak hasonló cinkos gesztusok, de olykor az önirónia és a más típusú szövegek egyéb irányba, más olvasatba viszik ezeket a verseket. A jelentésrétegek pedig általánosan is jóval többet takarnak ennél. Igaz, nehéz így olvasni, nehéz elvonatkoztatni bizonyos életrajzi „adatok” ismerőiként, de látható-hallható-olvasható: itt nem annyira a nő, mint inkább az ember szegezi kérdéseit, kételyeit a világnak, Istennek, barátainak, önmagának, életről, halálról – félelmetes-komolyan.
A játék/játékosság talán sosem volt oly módon tetten érhető, megközelíthető, mint mondjuk Kovács András Ferenc vagy Parti Nagy Lajos költészetében, avagy azóta. Ő mindig halál-komolyan komázott élettel, halállal, nyelvvel, költészettel. Néha -jobb szó híján- megcsináltnak tűnnek ezek a versek, nagyon kidolgozottak, de valahol itt érhető tetten az is, hogy nem mindig az a jó szöveg, amelyikbe minden gond nélkül belesímulhatsz, elkeveredhetsz színével-illatával; amelynek azonnal mindent el lehet hinni, szemernyi kételyt sem enged; amelyben nincs egy pont, egy folt, amibe beleakad a szem; ahol megbillen kicsit az olvasat s vele az amúgy sem egyértelmű dolgok. Mégsem érezzük azt, hogy Balla Zsófia átverné a nyelvet, hogy plasztikussá, tárgyszerűvé tenné, nem érezzük úgy, hogy kicsalja a fél szemünket egy-egy jó képért, szókapcsolatért, pedig jószerével mást sem ír: „A moha zöld bundája/a kőfalon elomlik - …” (79.p.), „A legdrágábbak az ember-létben ők,/kiket az évszakok/pengéje lekaszál:/a szerelmes rigó,/a megfeszült csiga,/a nyíló mohaszál.” (80.p.), „A tűid, valahány,/bársony párnába döfve:/csupa emlék. Egy ágy,/bevetve mindörökre.” (85.p.), és mennyi még.
Ahol egyes költészetek végetérnek/abbamaradnak, ott kezdődik az övé, a felindultságon, a kimondás mámorán, a szemfényvesztésen túl. Miután leülepednek, letisztulnak a dolgok, akkor következik -ahogy én elképzelem- a papírra vetés kíméletlen, öngyötrő aktusa – a vers megírása. A harmadik történet valami másról szól, mint az eddigi kötetek, valami hangsúlyosabban halkabb, vagy ha úgy tetszik rezignáltabb hangon – az elfogyóban lévő/elfogyható lélekzetről. A dolgok min-den ütése-kopása, koppanása ez egyetlen pillanatra kiválva, felfényesülve. Ez lenne a költészet, a kiemelés, meglebbentés mérhetetlen súlya? „A tárgy tekintetemtől gyarapodik. Szemem egészíti ki. A figyelem, a kiemelés. A viszony. Az a tény, hogy valami elemien fontosra emlékeztet.” – vallja ő maga a kötet utolsó darabjában (A tárgy).
Kíméletlent mondtam fentebb, hiszen itt kegyetlen verseket olvasunk. Vagy kegyetlenül őszintéket? Egyremegy. Ez a versbeszéd mindenekfelett szenvtelenül szikár, lecsupaszított. Bár néhol ünnepé-lyesen emelkedett a hangvétel („Drága Kisfiam. Azt tedd, ami nehezebb -/hozd közénk a sértetlen más világot:…”, 35.p.), Balla Zsófia nem bízza túlságosan az érzelmek sodrására a verset. Az asz-kétát olvasom olykor mögötte, a szigorú (ön)fegyelmet: „Kutyát vernek lent szíjjal. Vonít és fo-rog./Úgy fáj a síkos vasláda, a tér!/ Csörren a meggyfa, torka égig ér, /ahogy az eltört hang csorog, alácsorog.” (Négysoros), „Egérpucér teste nem mérhető teher/Nyakában cédula itt egy ember he-ver” (56.p.), és még számtalan ilyen példát lehetne fölhozni.
Balla Zsófia költészete letisztult, kockáztattam meg fentebb. Ez nem a többi verseskötetét, versét akarja lennebb húzni, csak ennek itt (a fentiekből is következő) intenzitása van. Valami rend-kívüli, már-már aszkétikus pontosság süt át a verstesteken. Téli éjszakák holdas tájai vakítnak ilyen makulátlanul. Kristálytiszta hangok, ragyogó képek hullámzanak, mintha végig egyetlen vers íród-na, mintha végig egyetlen élet és sok más élet, sok más halál találkozásainak története. Mintha a hi-ányt tömködné törmeléknyi éggel-földdel, tűzzel-tengerrel, sóval-homokkal, valóságdarabokkal-emlékekkel. Nem, nem is hiányt, az idő réseit, a lét repedéseit, ahol mindig beszivárog, foltokba gyűl valami intés: „… virrasztani kell/meztelen tükörként, hogy ne takard el/álmoddal létüket. Jelük ne vétsed el.”(74.p.) A történetek és azok helye, „a helyszín édessége” - mondja a vers-: „szótlan rejtély”. (Cikluscímmé is választotta.) Néhol maga a hely is egy külön történet, az emlékezésé pél-dául (Mi volt jó Pécsen?, Tavasz Edenkobenben, Az alvó/Tópart Wiepersdorfban stb.) Avagy van hely, ahol nem történik semmi, ahol az idő nem létezik? Mert a történet: időbeli „mozgás”. Az idő itt/e versekben nem telik, az idő itt/e versekben ketyeg.
Egymásnak feszülő, egymásra rátevődő történetek hosszú sora a kötet, megszámlálhatatlan történeteké, megannyi megidézéssel, versajánlással: Závada Pálnak, Tandori Dezsőnek, Tolnai Ot-tónak, Esterházy Péternek, Báthori Csabának. És az in memoriamek, a holtak, Balla Zsófia halottai is hozzáírják/íratják a maguk történetét a harmadik, sokadik történethez: Ted Hughes, Mészöly Miklós, (sőt József Attila, Villon is egy-egy versforma erejéig), Petri György emlékének egy egész versciklust szentel a költő (Csöndfoltok).
A harmadik történet nagyon sok történetről szól tehát. Maga a címadó vers pedig milliók történeté-ről, az egész huszadik század legbotrányosabb történetéről, az auschwitzi pusztításról. „Gyanús minden utókor” – indul a vers. „A csend is csupán/gyanús mellékútja a tagadásnak” – folytatódik a szemrehányás, önmagának, Istennek, minekünk. Bizonyos történeteknek részesei vagyunk, hiába nem vettünk részt benne. Bizonyos történetek át-jelentődnek, példázatokká válnak. A kötet egymás-nak feszülő, egymásra rátevődő történetek hosszú sora, mondtam fentebb, azt teszem hozzá: egyet-len végeérhetetlen történet „metaforája”. Mert a történet (is): Textus. Legyen az hétköznapi vagy rendkívüli, bibliai vagy vers- és regénybeli. (Maguk a bibliai történetek is textusok, interpetációk-ként, parafrázisokként ismerjük, olvassuk őket.) A papírra vetődés után már nem azonosak önma-gukkal, metaforává válnak: „Az ókori regék s a Biblia után/e pusztítás füstjeit látod szent írásnak” (kiemelés tőlem, V. Cs.) E példázatokban érvényesülő értékrendek mindig nagy hangsúllyal voltak jelen Balla Zsófia költészetében.
„Kis baj nagyobb bajt kivéd” – mondja a néphit után a „Törött cserép” (a VIII. a Petri-cik-lusból) című versben. „Mondja meg végre valaki:/őt milyen bajjal? milyen fehér kakassal?/vagy tűzvésszel? milyen másik halállal?//milyen törött cseréppel/válthattam volna ki?” (114.p.) – kattan a gyönyörű verszárlat. A törött cserép története: a kiszolgáltatottság, a tehetetlenséggel szembeni pör-lekedés, a bele nem nyugvás története. Kettős esély és kettős döbbenet: egy történet hiába fejeződik be, nem tud végetérni.
A megváltás, kiváltás olykor apoteotikus élménye szinte a kezdetektől alapmotívuma a Balla Zsó-fiai-i poézisnak: „Csak róluk, mindegyre róluk beszél velem/az Isten. Életét adná, hogy a halált el-ejtse”. (74.p.) A szenvedéstörténet(ek) már-már profanizált (emberközelbe hozott) eszkatológiája a totális kételyben lokalizálódik : „Ott, abban a háborúban/megöltek – kétszázhetvennégyezer ötszáz-hatvannyolc/krisztust öltek meg. … Az Úr/sokszülött fiát - /istentelenül sok fiát/adja értünk.”(37.p.)
Balla Zsófia költészetének képi erőssége gyakran éppen ezekben a metaforikus mintázatok-ban rejlik. A szöveg szőttesén szorosan levarrva, emblematikus jelentésekkel telítődnek olykor a leghétköznapibb dolgok is. Aki nap, mint nap szorongások közepette él, aki „túlélte már rég halá-lát” (73.p.), annak jelekre/jelzésekre van szüksége. „Gyuri,/ilyen még nem volt,/hogy te nem vagy!/Se otthon, se a kocsma sörfolt-/mintás pultjánál. Hisz azt sose untad.//Állj egy fa mögé: Mint a vizelő./Tégy valamit, hadd lássalak!”(109.p.), „Bár tudhatnám, amit csak sejtek,/mi megtörténik biztosan:/minden megnyílik, ami rejtek.” (120.p.), „Az, mi tűnékeny, örök. Szobrokban a perc sose múlik?/Élni! – mutatja a kő. S benne fügét az idő.” (38.p.)
Így, talán csak így nyerheti el végső értelmét „a megváltott s a megváltatlan/sok egyetlen halál” (A harmadik történet legfőbb alperese) is az élet-vállalás fügét mutató s a véget érni nem tudó történe-tek dialektikájában, hiszen vagy különben: „Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?” (41.p.)


Balla Zsófia: A harmadik történet, Jelenkor, 2002