Sántha Attila razglednyicáiról

Két ciklusra osztva mindössze huszonöt verset tartalmaz ez a vékonyka könyv[1]: az első, a kötet címét is adó ciklusban (Razglednicák) kilenc „rövid helyzetképet” gyűjt egybe, akárcsak Radnóti a „tájról, az emberekről, a költői sorsról”; a kötet második felében meg, szinte élesen elkülönítve a razglednicás résztől, A szükségét végző falu cikluscímmel tizenhat költemény található.

Összesen negyedszáz darab tehát, ennyi költemény Sántha utolsó verseskönyve, a Kemál és Amál 2004-es, tíz évvel ezelőtti megjelenése után.
Könnyen olvasható, igen olvasmányos, magát – úgy tűnik első látásra – könnyedén felfedő és felfejtő költészet a Sántháé. Azok a megveszekedett olvasók, kritikusok, akik a nehezebben kódolható szövegekre, az érthetetlen, szinte kibogozhatatlan, dekódolhatatlan versekre áhítoznak, nem jó helyen kereskednek, amikor ezt a könyvet kézbe veszik, mert – azt is mondhatják – nincsen (vagy alig van) kihívás benne; nincs olyan titok, amelyet az olvasás folyamatában meg kellene fejteniük. És így feladat sincs, mintha egy verseskönyv olvasásakor ilyen feladat(ok)ra szükség is volna egyáltalán.
Magántörténelem, főleg múlt századi család(i) történelem, családtörténet (oral historyból építkező anyag) az apák, anyák, nagyapák, dédapák, füves emberek, ogyesszai menekültek stb. sorsán keresztül mutatva fel egy egyszerű székely (igen, ez fontos itt: székely!) család, a költő tágabb famíliájának, felmenőinek sajátosan huszadik századi kálváriáját.
Emberség, szeretet, részvét árad ezekből a versekből, amelyeknek, főleg a második ciklusban, valóságos sztorijuk (is) van, és szinte egymásból folynak, de külön-külön is működnek, egyik a másikból épülnek fel (regényszerűen?), úgy, hogy mintegy továbbviszik az előző költemények világát, újabb elemekkel gazdagítják, bővítik azokat. Emberség, szeretet, részvét és fájdalom, szánakozás, szánalom, együtt érző düh és csendes, számon kérő csodálkozás, már-már szinte-szinte kétkedő ámulat árad a versekből, hogy mindez így, ahogy megtörtént, megtörténhetett. Emberi sorsok, emberi életek, rövidebbre vagy hosszabbra méretezettek, a történelem fogaskerekei közé keveredett emberi lények, felmenők, rokonok küzdelme(i) a túlélésért, a megmaradásukért, miközben valóságosan végigmasíroz, végigrobog rajtuk, fölöttük, mellettük a történelem.
Van, akit visszavonuláskor a nyilasok szúrnak ki, és elrettentésül, a többiek szeme láttára társával lövetik le, majd felhúzzák egy fára; az egyik nagyanyát itthon, bombázáskor éri halálos találat; a dédapa a legjobb harisnyájába felöltözve, egész nap fát huzat, majd kimelegedve, otthon jéghideg vízbe ülve teszi el magát láb alól; az egyik testvért a szögesdrótra fennakadva kaszálják le a háborúban stb.
Van itt Szibéria, harcmező, munkatábor, Arhangelszk: az ottaniak, a háború poklába kerültek szenvedései, és az itthon maradottak küzdelme a létért, a túlélésért. Vannak, akik otthonuktól távol, idegen földön halnak meg a rokonságból, az oltyán földön elpusztulón még a hazai tájakon jól bevált, varázslatos hatású, porrá tört, dühübogár nevű házi orvosság sem segít. És vannak, ugye, a jelképesen, és nemcsak, mindent és mindenkit túlélő anyák, az erőnek, az elpusztíthatatlanságnak, a túlélésnek a jelképei, tkp. annak, hogy mennie kell a világnak tovább, előre, a születések, halálok, szenvedések közepette is, a történelem kesze-kusza, zavaros forgatagában is.
Az első ciklus, a Razglednicák, a kézenfekvő Radnóti-allúziókon túl (munkatábor, vágyakozás a hazába, epekedés a kedvesért, a kedves képének megidézése) Sánthánál: az egykori kedves emléke, a vágyakozás a múltbeli nő iránt, a régi nő keresése a jelenlegi nőben, és egyben a fenyegetettség, az elveszettség, a kiszolgáltatottság érzésének megidézése is. A múlttal való leszámolással, látomásokkal, hallucinációkkal, az egykori hősök (felmenők) haláltáncával, Juhász Gyula és Dsida Jenő-intertextusokon keresztül gazdagítja, sánthásítja az egykori Bori munkatábor élményére ráírt Sántha-féle „munkatábor-élményt”, megfejelve egy igazi Sánthás elemmel: a székely–magyar nyelv rácsokon való átlopásával, annak átmenekítésével a már, vagy egy már nem lévő haza felé.
A legutolsó razglednicában, a kilencedik darabban az átkötés is megtörténik az Oraveczet, a román Marin Sorescu költeményeit eszünkbe juttató faluversek, a családtörténet darabjai irányába, amikor az arhangelszki század vakjai, bénái, kajlái, látszólag bátrai, „akiknek a szemében a haza rég kihunyt”, valami haláltáncszerű kavargásban, kavalkádban, látomásban – egy nem kevésbé Sánthás ötlettel – „meccsre” mennek. Az ott egymásnak esők között magát a lírai ént is ott találjuk: „a fejem fölött keringő, kalapált acél, / a ráragadt sarjú mámorító, otthoni illatával.”, mint a második ciklus egyik versében szereplő nagyapának is az „előképét”.
A munkatábor népét pedig azáltal, hogy kiemeli őket a névtelenek és a számtalanok közül, és mintegy költészetté teszi a sorsukat: a líra távoli (közeli) terei felé meneszti őket. Talán a messzülő ég, vagy egyfajta (és csak a költőben meglévő) és a kötet olvasásakor az olvasóban is szépen felépülő menny-haza irányába.


Az írás teljes terjedelmében a Székelyföld folyóiratban olvasható.